Izraeli, magyar – két jó barát?

Nem igazán tud mit kezdeni az Orbán-Netanjahu-találkozóval az egykori magyar baloldal maradványa. És, gondolom, az egykori MIÉP-esek sem igazán. A találkozó még hagyján, de az azon elhangzott mondatok még a kurrens magyar jobboldali tábornak is okozhattak fejvakarást. 

Ha éppen lelkes Amerika-szövetségesek lennénk (a hátteret nem ismerjük, de a felszínen a keleti nyitás szólamai dominálnak), akkor érthető lenne a dolog: igazodnánk az amerikai külpolitika egyik legállandóbb motívumához, ami csak Obama alatt rendült meg. Igazából azt is mondhatnánk, hogy az Izraellel való pacsizás egyben gesztus Amerika felé is. De ez tényleg csak mellékhatás. Mi más lehet még itt?

A Szombat honlapján Gadó János arról értekezik, hogy a közép-európai antiszemitizmus ma már kisebb rossz Izrael szemében, mint a nyugat-európai, progresszív anticionizmus és a bevándorló muszlimok zsidóellenessége. 

Lehet igazság Gadó gondolataiban, bár én nem látom, hogy manapság mifelénk dúlna a „szokásos” közép-európai antiszemitizmus. Mindig lesz pár antiszemita futóbolond.

A Gadó-féle közép-európai antiszemitizmus Magyarországon csak nyomokban létezik, néha előfordul egy-egy vállalhatatlan falfirka és talán zsidóviccek is elcsattannak, de hát vannak magyarvicceink is. Antiszemitáink sosem látnak zsidót, a zsidók is meglehetősen ritkán futnak össze antiszemita agresszorral, szerencsére. 

Az azonban igaz lehet, hogy a mostani magyar-izraeli összeborulás oka nemes egyszerűséggel az érdekeket szem előtt tartó orbáni pragmatizmuson alapul: az ellenségem ellensége a barátom. Márpedig a bevándorlás erősen fokozta az előző évtizedekben a nyugat-európai antiszemitizmust – nem az európai típusút, hanem a muzulmán-arabot. Izrael tehát nem örül, inkább ők is a falak és a bevándorlás korlátozásának hívei, innen pedig már egyenesen következik a barátkozás Izraellel.

Emlékezzünk csak Yisrael Katz, Izrael titkosszolgálatért felelős miniszterének a brüsszeli terrortámadás kapcsán elhangzott mondataira, melyek szerint meg kell határozni, ki ellenség és agresszor, a belgák viszont ehelyett csak csokit esznek és parádéznak a liberalizmusukkal. Hozzátehetjük, hogy Izrael úgyszintén nem szereti, ha felsőbb hatalmak, például nemzetközi szervezetek beleszólnak az ügyeibe, e tekintetben pedig a szuverenista gondolat bástyájának számít.

Az Izrael-ellenesség pedig csak mifelénk volt a jobboldali szavazók egy részének meghatározó álláspontja, tőlünk nyugatra ez baloldali hagyomány; habár az is igaz, hogy Russell Kirk, az amerikai jobboldali reneszánsz egyik elindítója azért csak beszólt a neokonoknak 1988-ban, s előadásában kritizálta azok feltétlen Izrael-pártiságát. Némi joggal. De az amerikai Izrael-pártiság nem csak érdekeken, sőt még csak nem is eszméken, hanem szinte vallási meggyőződésen is alapul. Joguk van hozzá. ( neokon National Review szerzője szerint ma a legjobb Izrael szövetségesének lenni, még egyes arab államok is megköszönik azt.

Köhécselhetnek a palesztinok is a háttérben, de az izraeli-palesztin konfliktust nem mi fogjuk megoldani. Hatáskörünkön kívül esik. Ettől még persze nem kell mindent elnéznünk Izraelnek az ENSZ nevű gittegyletben. 

Nem kell a magyar jobboldalnakk kritikátlan, feltétlen Izrael-baráttá válnia, az egykori, zsigeri jobbos zsidóellenesség maradványait azonban talán segíthet felszámolni a sok izraeli zászló látványa Budapesten. Az izraeli-magyar kapcsolatokat sem pusztán a rajtunk kívül álló zsidó-palesztin konfliktus szempontjából, hanem attól függetlenül is értékelni kell.

Miért is kellene nekünk rosszban lennünk Izraellel? A mostani találkozó annak bizonyítéka, hogy nincs szükség és nincs igény a szembenállásra. Bár a nagy siker és a nagy szavak talán mindenkit meglepetésként értek. 

Nem kell nagy eszmék után kutatni az ügyben, hogy a magyar jobboldal egy részének egykoron mumusnak számító Izrael kormányfőjével miért is találkozik Orbán Viktor, s hogy a találkozó miért is sikerül ennyire jól. A válasz ugyanis valószínűleg ennyi: gyakorlati és érdekalapon.