„Orsós Géza kézfején vigyorog a szvasztika” (Hétköznapi Cslaódások)
Az elmúlt hét Lex CEU-elleni tüntetéseinek többfajta interpretációja is megjelent a hazai médiában. Ezek egyvalamiben mindenképpen azonosak voltak: a tüntetéssorozatot az orbáni politikai berendezkedés vaskeménységű és a kétharmados Alaptörvény által támogatott építményén keletkezett eddigi legerősebb repedésként aposztrofálták, hovatovább rendszerváltó aktusként.
Legalábbis a liberális értelmiség, és legalábbis a liberális értelmiség médiumaiban.
*
Pedig véleményem szerint nem történt más, mint a nyugatbarát, neoliberális burzsoázia (újkeletű terminus technicus-szal élve: elit) hangadóinak rendszerkompatibilis protestálása a keletbarát, magát illiberálisnak nevező burzsoázia politikai gyakorlata ellen. Nem annak felsőoktatással kapcsolatos, előítéleteken és averziókon alapuló koncepciója ellen (a 2011-ben bejelentett 38 milliárdos felsőoktatási költségmegvonás idején Budapest utcái csendesek maradtak), nem a szegényeket elnyomó és kitaszító ideológiája ellen (a közmunkaprogram bevezetésekor, a közoktatási költségelvonások realizálódásakor, az alacsonyan tartott infláció kiváltotta nevetséges egészségügyi és oktatási reálbér-emelkedések bejelentésekor Budapest utcái csendesek maradtak), hanem politikai gyakorlata ellen.
Az ellen a gyakorlat ellen, amely már a vele egy társadalmi státuszban lévő, önmagát a saját maga által uralt csatornákon legalább olyan hatékonysággal reprezentálni tudó politikai ellenféllel (de nem osztályellenséggel!) való egyeztetést sem tartja indokoltnak.
A liberális burzsoázia a saját status quója egyik szimbolikus faktorának megvédésére vonult az utcára.
És hiába is próbálnánk ennek az eseménynek valami benső vágyainkból fakadó többletjelentést tulajdonítani, a körúti bajszosszaros bulihangulat makacsul ellenáll ennek az interpretációnak.
A naiv olvasó most talán berzenkedve sorolja elő identitásának mindazokat a jegyeit, amelyek megkülönböztetik őt dichotomikus osztályának az ellentétes oldalára sodródott tagjaitól. Kérem, ne tegye! Hiszen ezek csupán a mesterségesen gerjesztett politikai hisztéria fenntartására szolgáló különbségek, amelyek a fogyasztás tereiben realizálódnak, de annak leglényegét, a fogyasztás struktúráit nem érintik. Ha mindez megváltozna, az azt feltételezné, hogy a dolgozó osztályok fogyasztása minőségileg nem különbözne a felsőbb osztályok, a burzsoázia fogyasztási szokásaitól – ebben az estben valódi emancipáció következne be, ami azonban a munka által fenntartott kizsákmányolás logikájából fakadóan a burzsoázia politikai gyakorlatától idegen, mert osztálystátuszát veszélyeztető idea.
Ugyan hogyan is festene a gyöngyösi cigánysoron a Gucci-táskás, szűknadrágos habonyhasonmás, vagy a rettenetpálinka helyett, mintegy a belvárosi romkocsmák imitációjaként szabolcsi vakolatlan viskója előtt rozéfröccsöt szopogató bölcsészklón? Belegondolni is szörnyű, nem igaz?
*
Az igazság az, hogy a keletbarát és a nyugatbarát burzsoá politikai osztály tagjait sokkal több minden köti össze, mint ami a medializált politikai absztrakció szintjén elválasztja őket.
A legfontosabb ezek közül a közös ellenség, a nyugati polgári sajtóban csak „white trash”-ként aposztrofált proli.
A Trump-szavazó proli, a Jobbik-szavazó proli, a pitbullos, műbőrkabátos proli, a melósbakancsos, félkörtés proli.
A proli, aki Kárpátia pólót húz, és árpádsávosra cseréli Facebook-profilja borítóképét. A proli, aki Zámbó Jimmyt hallgat, és szavaz az éppen aktuális valóságshowk éppen aktuális üdvöskéire. A proli, aki az opera helyett operettre jár, aki a Youtube-on Solti Károly nótáira keres rá, a Trianon-szindrómás proli, a fél fogával szotyihéjat köpködő proli. A proli, akit a Gucci-táskás miniszterelnöki főtanácsadó saját gyűlöletpolitikája aktoraként használ fel, a proli, aki minden romkocsma mélyén saját rozéfröccsébe meredő szociológiahallgató kedvenc céltáblája.
A proli, akit bár a burzsoázia anblokk lenéz és megvet, de saját, virtuális politikai univerzumának álomvilágaival kecsegteti, hogy így fedje el szemei elől a tényt: a proli élete, problémái, érvényesülése számára csupán a statisztikai adatok relevanciájának szintjén érdekesek, mint önálló politikai osztályt azonban szavazatáért cserébe jobb esetben csupán negligálni (illiberalizmus), rosszabb esetben kizsákmányolni (neoliberalizmus) is kész.
Böcskei Balázs több önálló fórumon is rámutatott: a mostani tüntetéseknek hatékony politikai cselekvés következménye nemigen van. Tegyük rögtön hozzá: nem is igen lehet. A szemünk előtt zajló előadást köszönjük, színes volt, sokszor vicces és mindenképpen érdekes. A jegyek azonban nekünk most már túl drágák. Talán egyszer majd felkelünk, és elindulunk azokat visszaváltani.
A szerző politológus, tanár