Miért is lett szitokszó a gender?

2017. március 10. 09:02

Szilvay Gergely
Mandiner

Kölcsönös kiborulás az eredménye annak, hogy az ELTE-n gender-szak indul.

Szilvay Gergely írása

 

Kölcsönös kiborulás az eredménye annak, hogy az ELTE-n gender-szak indul. A képzés szakigazgatója az Indexen bizonygatja a szak létjogosultságát, Antoni Rita marxista doktorandusz a polgári Magyar Nemzetben akad ki Puzsér Róbert kiakadásán, Puzsér pedig válaszol neki; a Kettős Mércén Pető Andrea, Kováts Eszter és Weronika Grzebalska elemzi progresszívként a progresszív eliteket is kritikusan megközelítő szövegben, hogy miért is lett szitokszó a „gender”.

Elmondom, miért.

A magyarázat a genderkutatók szerint az volna a világban és hazánkban tapasztalható genderellenességre, hogy a jobboldali-szélsőjobboldali politika sikeresen leegyszerűsítette és félremagyarázta a gendert, nyilván egyes értelmezések szerint pusztán a politikai haszonért, más értelmezések szerint szimplán csak gyököttagyúságból. Fene tudja, melyik a rosszabb. A szociológia tanszékeken és jakobinus egyletekben fejcsóválva ülnek a forradalmárok: ezek nem értik, hiába magyarázzuk, nem akarják érteni. Az értetlenség legalábbis kölcsönös.

Antoni Rita szerint nem látják a genderellenesek, hogy a feminista mozgalom milyen sokszínű. Kövér-Van Til Ágnes és Gregor Anikó szerint egymásnak ellentmondó elméleteket mosnak sokan egybe gender-elmélet címszó alatt; és leszögezik, hogy az ELTE-n „többet foglalkoznának a társadalmi egyenlőtlenségek, a szociálpolitika társadalmi nemi vetületeivel, illetve azokkal a rendszerszintű folyamatokkal, amelyek ezeket kitermelik. A rendszerváltás után Magyarországon a gazdasági liberalizmussal párhuzamosan a nemi egyenlőtlenségek területén is megjelent és uralkodóvá vált az individualista, emberi jogi megközelítés, amelynek keretein belül nagyon nehéz strukturális problémákat tárgyalni.”

(Eddig úgy tudtam, az individualizmus és az emberi jogi megközelítés szidása a konzervatívok privilégiuma, bár nem éppen azért, mert az egyenlőtlenségeket teremtene; lásd Alasdair McIntyre; és örülök, hogy a progresszió felfedezte magának az ember társadalmi beágyazottságát, habár ezt a konzervatívok már kétszáz éve, a francia forradalom ellenében megtették.)

Pető Andrea, Kováts Eszter és Weronika Grzebalska úgy látják, hogy már a „progresszív napirend” is beágyazódott a „neoliberális világrendbe”, ráadásul a törésvonalak nem (csak) ott vannak, ahol elsőre látjuk őket, pl. nem feltétlen az a kérdés, ki hisz az egyenlőségben és ki nem, hanem hogy ki milyen mértékben és milyen egyenlőségben hisz.

Antoni Rita a következőképp fakad ki: „Ugyan mi ördögtől való van például a kánonból kiszorított nőírók munkásságának feltárásában? Miért ne járhatnánk utána, hogy a nyelvhasználatunk, vagy éppen a média és a populáris kultúra miként jeleníti meg és termeli újra a nemi sztereotípiákat? Hol a probléma abban, hogy egy történészt foglalkoztat, a nők hogyan éltek? Miért ne lenne tudományos szempontból releváns, hogy a különböző korokban miként vélekedtek a nők oktatásáról? Miért ne lehetne leleplezni a mainstream filozófia férfiközpontúságát és ebből eredő részrehajlásait? Pontosan mi a gond azzal, ha megnézzük, hogy egy-egy szociálpolitikai intézkedés vagy költségvetési döntés hogyan hat a férfiakra és a nőkre? Ezekhez hasonló kérdésekre keresi ugyanis a választ a gender studies – aminek szerteágazó témáival a fundamentalista-konzervatív eredetű (és szélsőjobbos érdekektől sem mindig mentes) lejárató ideológia helyett érdemes például a Társadalmi Nemek Tudománya Interdiszciplináris eFolyóirat vagy a teljes hazai bibliográfiát tartalmazó Nővértéka – Nőjogi és Gender Tudástár böngészése révén ismerkedni.”

A gender hazai akadémiai képviselői sok esetben frusztrálódnak és kiábrándulnak, ami miatt ilyen (hogy is mondjam) ellentmondásos megítélés alá esik szakterületük, és félreértve érzik magukat. Kövér-Van Til Ágnes úgy látja, „a félreértéseknek megágyaz, hogy az ultrakonzervatív oldalon tudatos jelentésépítés is előfordul”. Na hát, szörnyű! Meg ugye, a baloldalon sosem szoktak jelentéseket építeni. Áh, nem, nem ezért fasisztáznak sosem.

Kezdem a végén, a legfontosabbal, s utána lesz pár megjegyzésem a leegyszerűsítéssel, félreértéssel és jelentésépítéssel kapcsolatban.

A radikális gender házhoz jön?

A legfontosabbal kapcsolatban Gregor is rátapintott valamire, amikor az Index szerint megjegyezte, hogy „azonosítják a gendertémát például kizárólag a szexuális kisebbségek egyenjogúsági törekvéseivel, mivel ez szálka a többségi társadalom szemében, és valóban vannak olyan emberi jogi szempontból vitatható témák – mint például a nemi identitásukkal nem azonosuló gyerekek korai hormonkezelése – amivel könnyű rémisztgetni és mobilizálni az átlagpolgárt.”

Nos, én azt nem értem, miért is csodálkoznak a fent idézett szerzők azon, hogy a többség ezzel azonosítja a gendert. Alább kifejtett okokból a gender tanszéken, valamint a témának szentelt egyleteken kívüli polgároknak kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy szétszálazzák a szétszálazhatatlant, és azzal töltsék idejüket, hogy visszafejtsék, most akkor ki pontosan mit is akar és mit képvisel, ki a mérsékeltebb, ki a radikálisabb. A progresszió által sikeresen tematizált médiából ugyanis – főleg Nyugat-Európában és főleg Amerikában – naponta jönnek a hírek az „egyenjogúsági küzdelemről”, ami szerintem elválaszthatatlan a gender-elmélet(ek)től, akármilyen ágas-bogasak is azok.

Elhiszem, hogy a „társadalmi nemek” régimódi tanulmányozói szakmányban írják a nagyszerű könyveket a nők történelmi szerepéről, de az elnyomás ötszáz évvel ezelőtti formáinál és a nagy női alakok precíz bemutatásánál a többséget jobban érinti az, hogy a lányának együtt kell-e öltözködnie egy esetleges, magát Barbie-nak képzelő fiúval a tesiterem öltözőjében, annak ellenére, hogy utóbbinak minden kétséget kizáróan fütyije van (és eme korban amúgy is utálják egymást a lányok és a fiúk); meg hogy ha bárkit meglát, akkor ránézésre szólíthatja-e uramnak vagy hölgyemnek, vagy beperelik ezért, mint a minap történt Kanadában.

Az nem igaz, hogy a „gender studies” erről nem szól, vagy hogy „gender-elmélet” nincs is, csak mert olyan sokszínű. A gender ugyanis erről is szól. A radikális gender is gender. (Aki olvasott már Shulamith Firestone-t, annak nem lesznek kétségei; de ha tehetik, kerüljék el a kanadai hölgy írásait.)

A valamiféle „transzjogok” és hasonlók érvényesítésére vonatkozó extrém példák nem önkényesen kiragadottak és nem esetlegesek. Ez egy tendencia. Teljesen érthető, hogy a lenézett többség ezt látja csak a genderből, és ezt azonosítja vele. Mégis van abban valami pikáns, hogy Gregor ugyanazon az Indexen lamentál a gender studies transznyomulással való azonosításán, amely Index szinte már hetente hoz megható, szívszorító sztorikat magyar transzok küzdelmeiről. Ennyit az átlagpolgár ijesztgetéséről. (Én a pszichológust és a reparatív terápiát ajánlanám megoldásnak. A nemváltó műtétek rosszul végződnek.)

Én készséggel elhiszem, hogy elméletben és logikailag egy árva gender tanszék felállítása nem vezet ahhoz, ami Amerikában folyik az egyetemeken (ez ügyben bármikor érdemes egy pillantást vetni a The College Fix tetszőleges cikkére). Bizonyára elképzelhető, hogy egy gender tanszéken kizárólag nőtörténelemmel és a nemi szerepek alakulásának vizsgálatával foglalkoznak, és még szocialista kormányok idején is elutasítják a kísértést, hogy egy jól megfizetett szakértői tanulmányban a nemváltó műtétek állami finanszírozását javasolják a minisztériumnak. Nekem mégis az az érzésem, hogy ha bárkit megkérdeznék egy ilyen tanszék környékén, biztos, hogy legalábbis erkölcsi támogatásáról biztosítaná a Háttér a Melegekért és hasonló szervezetek stratégiai pereskedéseit a melegpárok örökbefogadási lehetőségéért (jelentésépítési erőfeszítésből nem nevezzük jognak), ahogy mindenféle LMBTQSTB-törekvések vallásszabadságra és vállalkozási szabadságra alapozott elutasítását is a rejtett homofóbia megideologizálásának tekintené.

Az az ember érzése, hogy ha jön a gender tanszék, a szomszédban hamarost nyílik egy safe space szoba, ahol már titokban, sérelemmentesen összegyűlhetnek a tanszék, a Transzvanilla Egyesület és a magzatot szövetdarabként definiáló Patent Egyesület aktivistái, hogy ellentéteiket félretéve az amerikai és kanadai példák magyarországi adaptálásának stratégiáját. Tőlem lehet tanszék, de amit érteni kell, az az, hogy akiknek nálam felkészületlenebb a gyomra a genderre, nehezen hiszi, hogy a „gender-csomag” nem egészben érkezik. Hogy lesz megállás; tanszékkel vagy anélkül, mindegy. (Őszintén szólva én is nehezen hiszem, de úgy gondolom, erről a legkevésbé a leendő tanszék tehet.)

Természetesen biztosra mondani jövőbeli dolgokat sosem lehet, a szkeptikus idegenkedők tehát nem tudják bizonyítani igazukat Earl Babbie szociológiai módszertankötetének javallatai alapján készült kutatásokkal, felmérésekkel és statisztikákkal, zsigeri ellenreakciójuk történelmi példákból táplálkozik a francia forradalomtól Leninéken át Kanadáig, és épp azt szeretnék elkerülni, hogy öt év múlva elsuttoghassanak egy diadalmas „megmondtam”-ot a kocsmában, miután sikerült genderneutrálisan megszólítaniuk a kétséges nemi identitású csapost, aki ezért nem perelte be őket, sőt sört is adott nekik. (Máig nem tudják eldönteni a történészek, hogy a francia forradalomban a jakobinus diktatúra szükségszerűen következett-e be vagy elkerülhető lett volna. Ez intő jel minden ellenforradalmárnak.)

A legijesztőbb számomra az, s ez teszi valószínűvé a teljes genderlavina lecsúszását magyar portánkra, hogy megint előkerülnek világmagyarázatként a strukturális egyenlőtlenségek (az egyenlőtlenségek csak strukturálisak lehetnek), nemi sztereotípiák, mint eleve rossz és megalapozatlan dolgok, amiket nyilván el kell törölni a föld színéről. Ezek az előfeltevések, ez a világszemlélet eleve implikálja a többé-kevésbé radikális világátalakító terveket, amelyek miatt igaza van Puzsérnak, amikor arra figyelmeztet: „a kommunisták és a nemzetiszocialisták is számtalanszor elmagyarázták, hogy ők csak egy humánusabb világot akarnak berendezni, csak a történelmi igazságtalanságokat kívánják orvosolni.”

Ultrakonzervatív ellentámadás? Avagy Molotov jelentést épít

Így is van azonban még probléma. Az egyik a Kövér-Van Til Ágnes-féle „ultrankonzervatív jelentésépítés”. Önáltatás csupán valamiféle csúnya, tudatos politikai manipulációnak tekinteni azt, hogy annyi sok ember nem kér ebből a gendercsemegéből. Én csak üdvözölni tudom, ha a jobboldalon jelentésépítés zajlik, épp ideje volt, hogy politikai hatékonyságban, vagy még inkább kulturális harcmodorban felzárkózzunk a baloldal mögé. De van egy rossz hírem: az ellenzők többsége komolyan úgy gondolja, nem kér a genderből, nem csak azért, mert így szerezhet szavazatokat.

Meg hát már bocsánat, de bagoly mondja verébnek, hogy nagy a feje. Jelentésépítés bűnében évszázados történelmi privilégiumokkal rendelkezik a baloldal, ami amúgy is, ugye, konstrukcionista (ezt a szót sem szabadna publicisztikában használni, mea culpa). Majd pont nem azok fognak jelentést építeni, akik újra akarják formálni a világot. Az ultrakonzervatívozás nem jelentésépítés és ellenségkép-alkotás?

Például nyilvánvalóan semmi köze a jelentésépítéshez az ellenfél fasisztaként való démonizálása. Vagy annak, hogy folyamatosan tágítjuk fogalmaink definícióját, a homofóbét, rasszistáét, szexistáét, meg idétlen új fogalmakat találunk ki frissen felfedezett, állítólagos nemi identitásokra. Molotov is megmondta, fasiszta az, akit a szovjet kommunisták annak gondolnak.

A jelentésépítéshez a progressziónak még hivatalos kifogása is van (racionalizálja azt, mondhatnám), hiszen, ugye, úgysincs semminek esszenciális jelentése, a nyelv csak töredékesen referál a külvilágra, következésképp jelentések dekonstruálhatóak és konstruálhatóak. És akkor még az „ultrakonzervatívok” építik a jelentést, az ész megáll, hang bennakad, lehelet megszegik.

A tudományos kutatók sirámairól

Az összes idézett szerzőnek igaza van abban, hogy semmi rossz nincs abban, ha a nők történelmét is vizsgálat alá lehet venni. Annyi történeti minitanszék van például az ELTE-n, hogy némelyiknél akár még relevánsabb is lehet a nőtörténelem. A szociálpolitikák vizsgálatával sincs baj, ahogy az is dicséretes, ha egyenlő munkáért egyenlő fizetés jár (bár egyáltalán nem biztos, hogy ezügyben rosszul állunk, csak a tétel hangoztatói rossz helyen vizsgálódnak), nagyszerű a részmunkaidős távmunka is lehetősége is, meg a szülés- és családbarát munkahely. Mint a Félreértett gender című szösszenetemben már leírtam, vannak közös pontok, ahogy Kopp Mária munkássága is mutatja.

Nincs kétség afelől sem, hogy a feminizmus, az LMBTQSTB-mozgalom és a posztmodern igen szokszínű, valamint egymásnak ellentmondó irányzatok is akadnak benne. Első, másod- és harmadgenerációs feministák, szemben az „esszencialista” transzneműekkel, identitásépítő feministák és Judith Butler-féle radikális konstrukcionisták, akik szerint még senki nem bizonyította, hogy a „biológiai nem” sem pusztán nyelvi lelemény. Elméletek, gyakorlatok, stratégiák és taktikák ütköznek, interszekcionálnak egymással, találkoznak mint billiárdgolyók és pattannak le egymásról, találkoznak össze a végtelenben vagy épp keresztezik egymás útját. Mindenki csiszolgatja a maga kis világnézetét, elméletét, aztán valahogy meg is akarja valósítani.

A fent idézettek egytől egyig fiatalabb-idősebb akadémiai-egyetemi személyek. Az időseknek nyilván nem mondok újat, a fiatalabbaknak úgy látom, igen: nem csak a wannabe gender tanszék kollektívája érzi úgy, hogy félreértik és leegyszerűsítik. Ez egy általános professzor-életérzés, és nem kell hozzá egyáltalán progresszívnek lenni, nem kell tudatosan sátánkodó ultrakonzervatívokat látni mögé: maga Arisztotelész és Platón is leegyszerűsítve, félreértve érezné magát, ha hirtelen szélesebb tömegeket érdekelni kezdené a munkásságuk. Sőt általában az akadémiai szférában attól kezdve minden művet, elméletet félreértenek és leegyszerűsítenek, hogy az első vevő megveszi vagy kölcsönadják az első kollégának átnézésre. Ez az akadémiai munkálkodás velejárója. Ha eljutunk szélesebb tömegekhez, esetleg sikeresen befolyásoljuk a politikát (márpedig a gender-elmélet hirdetői ezt teszik), óhatatlanul félreértések és leegyszerűsítések áldozatai leszünk. Nem kell ehhez semmiféle „backlash”.

Az akadémiai ember tipikus reakciója, hogy egy rakat művet ajánl olvasásra azoknak, akik mocsárba rántják, aprópénzre váltják dédelgedett, csiszolgatott gyémántját, ahogy Antoni Rita is ajánlja a „Társadalmi Nemek Tudománya Interdiszciplináris eFolyóirat vagy a teljes hazai bibliográfiát tartalmazó Nővértéka – Nőjogi és Gender Tudástár” böngészését a felvilágosulatlanoknak.

Én nem mondom, hogy Antoni Rita ne joggal ajánlgatna olvasnivalót nekünk, de azt ajánlom, barátkozzon meg a gondolattal, hogy a többség sosem fogja elolvasni ezen obskurus nevű folyóiratokat, ahogy kevésbé obskurus nevűeket sem fog. És nem csak az akadémiai szférán kívül fogják leegyszerűsíteni meg félreérteni, hanem azon belül is, minthogy senkinek sincs ideje és energiája az összes tudományterületen állandóan minden újdonságra és árnyalatra kiterjedően tájékozódni. Még akkor sem, ha igénye lenne rá.

És főleg félre fogják érteni, le fogják egyszerűsíteni az olyan teóriákat, amelyek fogalomkészlete a köznapi szóhasználattól radikálisan eltér, karakteresen tudálékosnak és nagyképűnek hat, valamint érthetetlen. Nem, ezt nem lehet oktatással megoldani, én lennék az első, aki börtönt vállalva kivenném a gyerekemet az iskolából, amint feltűnik a tankönyvekben az „interszekcionális” kifejezés (örök szerkesztőségi kedvencünk egyébként a „hermeneutika”).

Sajnos ez ügyben egyes tudományágak privilégiumokkal rendelkeznek másokkal szemben, bár nem tudom, hogy ez a kapitalista elnyomás következtében alakult így, esetleg veleszületett előjogokról van szó (én esszencialista, biologista és rasszista vagyok, szerintem ugyanis egyes tudományágak könnyebb érthetősége a dns-ükbe van írva, genetikai eredetű): a történelem például egész közérthető, a politikai relevanciája mellett talán ez a másik ok, amiért oly népszerű. Az egy fokkal nehezebb helyzetben lévő pszichológia is el tudta intézni a közérdeklődésre való tekintettel, hogy befogadható fogalmazványokban népszerűsítsék eredményeit. Az még vizsgálat tárgya, hogy a gender studies hátránya veleszületett, vagy esetleg leküzdi..

(Javaslom vizsgálat tárgyává tenni, milyen privilégiumai vannak a genderkutatóknak a Antoni Rita-féle folyóiratok hozzáférését tekintve; szubsztanciális egyenlőtlenségre gondolok, amit úgy lehetne orvosolni, hogy idejük egy részét odaajándékozzák a laikusoknak, legyenek azok természettudósok vagy kétkezi munkások, hogy ők is egyenlő mértékben részesedhessenek eme áldásokból; az idő átadására és elfogadására mindkét felet törvényben, büntetés terhe mellett kell kötelezni, a puszta ingyenes, netes hozzáférés csak formális egyenlőséget hoz létre).

Van-e genderideológia?

A tudományos világ képviselői, dolgozzanak gender tanszéken vagy valamely másikon, állandóan megsértődnek, amikor a médiában valaki szerintük pontatlanul használja szívük csücskének fogalmait. De ez már csak ilyen, tudományos terminus technikusok sosem fognak gyökeret verni a médiában, és egy szerkesztőnek sem fogja a gyomra megemészteni a felhasználásra javasolt pontos, de érthetetlen, hosszú és kitekert szakkifejezéseket (számomra már a „társadalmi nem” is túlságosan mesterségesen hangzik, nem épp egy jól sikerült magyarítás, és ez a magyarítási sikertelenség halmazati hátránya az egész vonatkozó tudományágnak). Én sem tudom, hogyan nevezzem röviden és frappánsan a jelenséget, genderideológiának, gender-elméletnek, gender studiesnak, vagy csak gendernek; mert azt mégsem írhatom, hogy „a társadalmi nemeket vizsgáló elméletek összessége”, amihez még tenni kéne egy lábjegyzetre utaló csillagot is, az apróbetűs részben kifejtve, hogy azok ellent is mondhatnak egymásnak. (Oakeshott-szeminárium, kezeket fel, ki látott már konzervatívokat, akik sosem mondtak ellent egymásnak?)

Jelentem, a közbeszéd sosem fogja magáévá tenni a tudományos beszédmódot. És mivel az újságírás a gyors megértésre és a közérthetőségre törekszik, ezért a média sem. És nem, ebben nem a közbeszéd, a hétköznapi szóhasználat, a média vagy a lusta emberek a hibásak. A tudományos beszédmódnak megvan a maga relevanciája, de a természetes az mégiscsak a hétköznapi nyelvhasználat. De már így is túlmagyaráztam.
De mint írtam, maga az akadémiai szféra sem mentes a leegyszerűsítésektől és félreértésektől, s erre épp maga a gender studies az egyik legjobb példa. Ha általánosságban és elméletben tudomást is vesznek képviselői a „jobboldal”, az „ultrakonzervatívok” vagy épp a „neoliberálisok” sokszínűségéről, törésvonalairól, mégis egy tömbnek kezelik azt: fasiszták (tisztelet a kevés kivételnek, közéjük tartozik például Pető Andrea és Kováts Eszter).

Mi, itt a Mandineren, például rengeteget tudnánk lamentálni a konzervativizmus félreértésén, leegyszerűsítésén, és hatalmas, reakciós olvasmánylistát tudnánk Rita figyelmébe ajánlani Burke-től Oakeshottig, de Maistre-től Reginald Garrigou-Lagrange-ig (ő meg ki a fene?). Ehelyett inkább azt ajánljuk, nézzen gyakran South Parkot (klerikális helyett vulgáris reakció) és ismerkedjen a Hjernevask (Agymosás) norvég sorozat részeivel a neten.

Azért mégiscsak pikáns az is, hogy ha a gender-elméletet mainstreamingeli a média, ami gondolom cél volt, végre a figyelem középpontjába kerülnek, mennyi tudósnak álma ez, hogy a kutatási témájában legyen tüntetés Washingtonban meg felvonulás Budapesten, és azt közvetítse a CNN, akkor utána az amúgy túlnyomórészt támogató hangvételű média keltette hatáson lamentálunk, hogy az nem is az, aminek látszik, a transzjogok nem igazi gender-elmélet. Hát akkor mi?

*

Végezetül, mielőtt bárki megkérdezi, hogy miért foglalkozunk ennyit ezzel a dologgal, ha amúgy nem szeretjük: pont azért, mert nem szeretjük. Ha nem tetszik a gender-cucc, ne olvasd, mondhatnák, de ez pont olyan volna, mint gendertudósnak azt mondani: nem tetszik az egyenlőtlenség vagy a szélsőjobb állítólagos előretörése? Ne foglalkozz vele!

Az új tanszéknek azért sok sikert kívánunk, az tehet a legkevésbé bármiféle, eddigi genderőrületről és gendertől való idegenkedésről, reméljük, Slachta Margit képe fog lógni a tanszékvezető irodájának falán. Bár erőst meg vagyunk győződve róla, hogy előbb-utóbb mégiscsak lesz egy naugyénk.

Maradok ultrakonzervatív tisztelettel.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/109704