„Két Donald túl sok a politikában” – Donald Tusknak üzent a volt miniszterhelyettes
A Magyarországon politikai menedékjogot kapott Marcin Romanowski világosan fogalmazott.
Azért érzünk ilyen erős szellemi-érzelmi közösséget Trumppal és stábjával, mert pontosan azokat a stigmákat kapták folyamatosan a fasisztoid módon fröcsögő amerikai baloldaltól, amiket mi is kapunk itthoni elvbarátaiktól.
Régi, lelkes olvasója vagyok Török Gábor írásainak, és maradok ezután is. Általában egyet is szoktam vele érteni, és még amikor ritkán nem is, írásai, érvelései akkor is jók, érdekesek, megalapozottak, figyelemre méltóak. Semmilyen módon nem változott meg a véleményem Török Gáborról, egy hangyapotrohnyit sem – csak egyszerűen ezt a kérdést most nem látja kellő komplexitásában.
Facebook-bejegyzésében ezt olvashatjuk:
„Azért van abban valami bájos, hogy a magyar véleményvezérek mekkora lelkesedéssel és érzelmi töltettel tudnak érvelni Trump mellett és ellen. A magyar trumpisták most pontosan úgy szerettek bele egy amerikai politikusba, mint ahogy a hazai clintonisták szokták imádni Hillaryt. Mintha csak egy valóságshow két szereplőjéről lenne szó...”
Hát, egyrészt, az egész választási kampány tényleg egy kicsit olyan volt, mint egy szürreális valóságshow.
De nem ez a lényeg, hanem az, miért vagyunk ilyen lelkesek Trump iránt. Igen, a korábbi alapvetően pozitív, de szkeptikus attitűdöt mára már nálam is felváltotta a lelkesedés. Hogy vajon rám is gondolt-e Török Gábor, én is véleményvezér vagyok-e, azt nem tudom – alig várom, hogy olvassam néhány kommentelőtől (nagyjából már nick szerint ismerem az összeset), hogy mennyire nem vagyok az, hülye dídzsé, kiezacsávó, csak az apja farvízén evickél, stb. (Akár meg is óvhatják magukat a fáradságtól.) De tényleg, honnan ez a túlfűtött optimizmus? Amely valójában nem is a Hillary-rajongókat idézi (ahogy Török Gábor írja), hanem sokkal inkább az Obama iránti nyolc évvel ezelőtti lelkesedést…
Az első fekete elnök katarzist okozott nem csak a kisebbségeknek, hanem mindenkinek, aki azt érezte, hogy ezzel tényleg egy új korszakba léptünk, megszűnt az üvegplafon, bárkiből lehet bármi. És ez alapvetően nagyon helyes. Ebből a szempontból Barack Obama elnöksége szerintem is nagyszerű dolog. Más kérdés, hogy csapnivaló elnök volt, hiszen nagyjából nem csinált semmit, csak mindig nagyon elegáns, sármos, művelt és sziporkázó volt, illetve valamit mégiscsak csinált: kivonult a Közel-keletről, totális káoszt hagyva maga mögött, és ahol még nem volt káosz, sikerült titkosszolgálati eszközökkel ott is pillanatok alatt megteremtenie. Valamint az ő elnöksége alatt ért csúcsra az elmúlt évtizedeket meghatározó politikailag korrekt (PC) véleményterror. Egy olyan világ, ahol semmiről nem lehet nyíltan beszélni, nehogy valamilyen – vélt vagy valós – hátrányos helyzetű csoport érzékenységét megsértsük.
Ahol az egyetemeken „safe space”-eket kell hagyni, garantálva a diákok számára, hogy senki nem száll vitába liberális nézeteikkel. Ahol „trigger warning”-okat kell kiadni, ha a tananyag, valamilyen előadás, stb. traumát okozhat a kis lelküknek, vagy ha ez mégis megtörtént, pszichológust, terápiás kutyákat, forró vegán levest és jógaórákat – no meg persze sok-sok Xanaxot – kell azonnal biztosítani. A szeretet, tolerancia, a sokszínűség, a különböző vélemények elfogadása és hasonló szlogenek mind-mind magasan lobogó zászlókra vannak felhímezve; de ha bárki ténylegesen más nézetet vall, mint ők, az összes szlogen érvényét veszti. Az illető rögtön rasszista, fasiszta, soviniszta, homofób, idegengyűlölő, stb. lesz – sőt, folyamatosan születnek az újabb és újabb szavak a más véleményen lévők stigmatizálására.
Na, egész egyszerűen ebből a világból lett elege sokaknak. Ahol nincs valódi szólásszabadság, ahol a média arcátlanul elfogult, ahol embereket megbélyegeznek, országokat pedig leckéztetnek, ha nem az előírt kottából játszanak. (Meg persze „mintademokráciának” neveznek a kisebbségi jogokat folyamatosan eltipró országokat, hogyha a liberális ideológiai és politikai hatalom követeléseit viszont betartják.) Ezt a világot zavarták el Amerikában Trump megválasztásával.
És ennek a világnak a – remélt – bukása az, ami minket, magyarországi Trump-híveket is felvillanyoz. Azért érzünk ilyen erős szellemi-érzelmi közösséget vele és stábjával, mert pontosan azokat a stigmákat kapták folyamatosan a fasisztoid módon fröcsögő amerikai baloldaltól, amiket mi is kapunk itthoni elvbarátaiktól. A kampány során tökéletes választ adtak rá: nem foglalkoztak vele. Ahogy pedig most vinnyog, hisztizik, magából kikelve vagdalkozik az eddig uralkodó ideológiát előíró, öntelt és álszent baloldal – egyébként tökéletesen lejáratva saját magát - ebből azt szűrjük le, hogy valóban kétségbe vannak esve, mert kráterként omlik össze a felépített kamu világuk; és ez egyetlen ember miatt történik. Na, ezért lelkesedünk ennyire Trumpért. És én személy szerint azért is, mert örömmel látom, hogy az egész világban hirtelen mintha megváltozott volna valami: eltűnőben az eddigi esztelen Amerika-ellenesség.
A korábban Amerika ellen fröcsögő publicisták hangja is megváltozott. Nagy Amerika-barátként, és az ottani világot, a hétköznapokat és a demokratikus berendezkedés sajátosságait egyaránt jól ismerve mindig szomorúan néztem a magabiztos, de téves gondolatokat és az ezekből fakadó irracionális gyűlöletet, amit sokaknál felfedezni véltem Amerika irányába. Ám úgy tűnik, nem Amerikát gyűlölték, hanem azt a dogmatikus, felsőbbrendű, hamis liberalizmust, aminek a valódi liberalizmushoz nem sok köze van, de az amerikai fősodor gondolkodását teljes mértékben maga alá gyűrte az elmúlt években. És ha ez nincs többé, Amerikát sincs értelme gyűlölni – és Amerika sem kell, hogy folyamatosan tovább „oktasson” másokat, hanem értelmes, hasznos, előremutató párbeszédeket lehet folytatni egy jobb, szebb jövő érdekében.
Ahogy 2008-ban a lánglelkű PC-hívek és „Social Justice Warrior”-ök voltak nagyon optimisták, most a józanságukat megőrizni képes, gondolkodó emberek azok; legyenek akár konzervatívok, akár (valódi) liberálisok.