Régi, lelkes olvasója vagyok Török Gábor írásainak, és maradok ezután is. Általában egyet is szoktam vele érteni, és még amikor ritkán nem is, írásai, érvelései akkor is jók, érdekesek, megalapozottak, figyelemre méltóak. Semmilyen módon nem változott meg a véleményem Török Gáborról, egy hangyapotrohnyit sem – csak egyszerűen ezt a kérdést most nem látja kellő komplexitásában.
Facebook-bejegyzésében ezt olvashatjuk:
„Azért van abban valami bájos, hogy a magyar véleményvezérek mekkora lelkesedéssel és érzelmi töltettel tudnak érvelni Trump mellett és ellen. A magyar trumpisták most pontosan úgy szerettek bele egy amerikai politikusba, mint ahogy a hazai clintonisták szokták imádni Hillaryt. Mintha csak egy valóságshow két szereplőjéről lenne szó...”
Hát, egyrészt, az egész választási kampány tényleg egy kicsit olyan volt, mint egy szürreális valóságshow.
De nem ez a lényeg, hanem az, miért vagyunk ilyen lelkesek Trump iránt. Igen, a korábbi alapvetően pozitív, de szkeptikus attitűdöt mára már nálam is felváltotta a lelkesedés. Hogy vajon rám is gondolt-e Török Gábor, én is véleményvezér vagyok-e, azt nem tudom – alig várom, hogy olvassam néhány kommentelőtől (nagyjából már nick szerint ismerem az összeset), hogy mennyire nem vagyok az, hülye dídzsé, kiezacsávó, csak az apja farvízén evickél, stb. (Akár meg is óvhatják magukat a fáradságtól.) De tényleg, honnan ez a túlfűtött optimizmus? Amely valójában nem is a Hillary-rajongókat idézi (ahogy Török Gábor írja), hanem sokkal inkább az Obama iránti nyolc évvel ezelőtti lelkesedést…
Az első fekete elnök katarzist okozott nem csak a kisebbségeknek, hanem mindenkinek, aki azt érezte, hogy ezzel tényleg egy új korszakba léptünk, megszűnt az üvegplafon, bárkiből lehet bármi. És ez alapvetően nagyon helyes. Ebből a szempontból Barack Obama elnöksége szerintem is nagyszerű dolog. Más kérdés, hogy csapnivaló elnök volt, hiszen nagyjából nem csinált semmit, csak mindig nagyon elegáns, sármos, művelt és sziporkázó volt, illetve valamit mégiscsak csinált: kivonult a Közel-keletről, totális káoszt hagyva maga mögött, és ahol még nem volt káosz, sikerült titkosszolgálati eszközökkel ott is pillanatok alatt megteremtenie. Valamint az ő elnöksége alatt ért csúcsra az elmúlt évtizedeket meghatározó politikailag korrekt (PC) véleményterror. Egy olyan világ, ahol semmiről nem lehet nyíltan beszélni, nehogy valamilyen – vélt vagy valós – hátrányos helyzetű csoport érzékenységét megsértsük.