Jelenleg Romániában – is – nevetséges és szomorú volna, ha a többség (a politikai elit és hatalom támogatásával) a dákoromán elmélet jelképeit – egy római birodalom térképet, nagy R betűvel a közepén – rakná autójára és a római birodalommal való kontinuitás jegyében szerte Romániában kora-latin nyelvű és írásképű helységnévtáblák köszöntenék az utazókat. Mindez nem jelenti, hogy Romániában vagy Szlovákiában, Szerbiában ne lennének személyek vagy csoportok, politikai vagy társadalmi szervezetek, akik agresszívak és kirekesztőek. Vannak. Két dolog azonban megkülönbözteti a politikai közösség egészét a magyartól: nem illegitim egy nyugatias narratíva talaján politizálni, és időről-időre, amikor az ezt is képviselő politika valamely konstrukcióban hatalmi tényezővé válik, politikai támogatását a többség nem a mítikus alapú előítéletek, hanem a politikai teljesítmény alapján ítéli meg. Jegyezzük meg, nemcsak többségi, hanem kisebbségi választók egyaránt.
Ám politikailag ennél fontosabb dologról van szó: bizonyosan rossz válasz a kirekesztésre, ha a vélt agresszióra saját agresszív és kirekesztő mítoszainkkal válaszolunk. AgentUngur ezt javasolja. Ez valódi tragédia: olyan mértékben beszűkíti a szemhatárt, hogy nem tesz lehetővé együttműködést az egymást kizáró, kirekesztő narratívák elutasítói között – lsd. a jelenlegi kormánypártok pusztító politizálását Erdélyben és a Felvidéken –, valamint olyan politikai és társadalmi víziót legitimál, mely tovább roncsolja a magyar társadalom amúgy is egyre zártabb, és egyre vallásosabb értékszerkezetét. Ez – amint az a World Value Survey kutatásaiból is látható –, virtuálisan tovább taszítja a magyar társadalmat kelet felé, és ennek nem lehet, hogy ne legyenek politikai következményei. Magyarország visszakerül oda, ahol évezredig volt: a Kelet és Nyugat közötti kompország létbe, mely a társadalom többségének lecsúszást, reménytelenséget, és elnyomást kínál.
Az első érv bonyolultabb, mert nem elegendő az elbeszélés történeti tartalmával foglalkozni, a közös értelmezési keret kialakításához fontos érteni a történeti elbeszélés formájára vonatkozó álláspontokat is. Előbb a tartalom, ismét ez az egyszerűbb. AgentUngur – más szavakkal – a Trianon előtti időszakra vonatkozóan jelentős részben megerősíti, amit én is mondok: „Társadalmilag, politikailag nem [..] egyértelműen pozitív a kép, de ez nem a Monarchia, hanem a magyar politikai elit hibája […] Ami pedig a nemzetiségek elnyomását illeti, tény, nem próbáltak kiegyezni azokkal a kisebbségekkel, akikkel valószínűleg hosszú távon is ki lehetett volna egy föderatív állam keretein belül: a horvátokkal, szlovákokkal, ruszinokkal, szászokkal. […] A budapesti hozzáállás tényleg ostoba, kivagyi és elnyomó volt a nemzeti kisebbségekkel szemben.” A maradi politikának nem mond ellent, hogy volt technikai, városfejlődési, sőt politikai modernizáció is – ezek sporadikusak, korlátosak és gyakran kudarcosak voltak. Nem szívesen mennék bele egy ki-ki meccsbe arról, hogy a magyar társadalom egészének Kiegyezés utáni állapota modern volt-e, hogy a budapesti városkép és a pesti polgárság gyarapodása a modernizáció katalizátora volt-e mondjuk a szerző által említett Kőröstárkányon. Szeretném udvariasan jelezni: jól ismerem a magyar történelmet, de itt most nem a múlttal kapcsolatos információ meglétéről, hanem annak értelmezéséről vitatkozunk.
A múltról vetélkedő történeti elbeszélések szólnak – részletekben, főbb értelmezési kérdésekben is eltérhetnek, ez természetes. Mégis vannak emlékezetpolitikailag elfogadható és elfogadhatatlan elbeszélések. Álláspontom szerint ezek a vetélkedő elbeszélések nem a történeti igazság, hanem a narratív koherencia és a jelen morális-politikai víziója kritériumainak kell megfeleljenek. A nagymagyar mítoszra épülő történeti elbeszélés nem téves és nem is inkoherens, hanem morálisan és politikailag elutasítandó -- én ezért nem támogatom. Egy olyan világgal feltételez morális kontinuitást, mely történetileg legitimálja a jelen illiberális, autoriter, nyugatellenes, korrupt és populista társadalmi- és politikai vízióját, és – egyebek mellett – a bevándorlás-ellenes óriásplakát-kampány lélekrombolóan mocskos politikai gyakorlatát.
Az általam javasolt elbeszélés szerint a Monarchia, minden magyarokkal kötött konszenzus ellenére Habsburg elnyomást jelentett a magyar nemzet számára, ahogyan a Szent Szövetség konferenciáinak megszűnése nem jelentette a Szövetség ideológiájának és szövetségi rendszerének megszűnését az első világháború kezdetéig. A Trianon utánra vonatkozók tekintetében a gazdasági kényszerek és egyes balkáni szomszédok agresszív ideológiája nem jelenti azt, hogy a független magyar politikai nemzet ne indulhatott volna el egy nyugatos társadalomfejlődés útján, melynek alapja a nagymagyar mítosz lezárása és egy új történet kezdete lehetett volna. Ideológiáról vitatkozunk, nem helyes vagy helytelen politikai döntésekről. Az eredeti írásban is elismerem, hogy mindez aligha jelenthette volna a hitleri német hegemónia alól való menekülést, de azt bizonyosan, hogy a magyar hatóságok nem váltak volna tevékeny végrehajtóivá a magyarországi holokausztnak – ez a hétköznapi társadalmi valóság szintjén valószínűleg emberéletek tízezreit mentette volna meg, az ideológia szintjén pedig lehetőséget teremtett volna a magyar elit számára a Trianon trauma későbbi feldolgozására és a rendszerváltás történelmi lehetőségének el nem szalasztására. Ez azért fontos, mert ezen a történeti talapzaton építhető föl egy nyugatos és progresszív politikai ajánlat a nemzet egésze számára.