Mert az, hogy a reaktorok építésén túl a fűtőanyag-szállítást és a szervizt is a Roszatomra bíznánk, aligha szolgálná energiaforrásaink diverzifikálását. Akkor sem, ha az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy atomerőművet nem épít minden második iparvállalat, az oroszokon kívül még néhány másik, amerikai, francia, japán, illetve dél-koreai szereplő jöhet szóba – illetve csak jöhetne, mivel Holoda Attila, korábbi energiaügyi helyettes államtitkárszerint a többi lehetséges szállító nem kínált az oroszhoz hasonló rugalmasságú finanszírozást a korlátozott pénzügyi lehetőségekkel bíró magyar állam számára. A meglévő paksi blokkok is kötnek minket technológiailag az oroszokhoz (addig mindenképpen, amíg üzemelnek), emiatt is érdemes kétszer meggondolni, hogy ha eleve ilyen szűk a mozgásterünk, jó ötlet-e további évtizedekre még jobban Moszkvához kötni magunkat e téren.
Ugyanis Lázár János állításával szemben nemhogy nem nő, hanem érdemben csökkenhet Magyarország energiafüggetlensége, ami ellentétes a Nemzeti Energiastratégiábanmegfogalmazott iránnyal. Annyiban nem új a jelenség, hogy már a rezsicsökkentés is a függetlenség ellen hat, mivel jelentősen rontja az energiahatékonysági beruházások megtérülési mutatóit, az átlagfogyasztónak pedig azt üzeni, hogy használj csak annyi energiát, amennyi jól esik, nem lesz drága – a Gazprom meg köszöni szépen, és csak szállít, csak szállít vidáman.
Ami az ellenzéki kritikákat illeti, korábban viszonylag széles körű politikai konszenzus övezte a nukleáris energia használatát. 2009-ben, még miniszterelnökként Bajnai Gordonnemzeti ügynek nevezte Paks bővítését, akkor döntöttek a beruházást koordináló projekttársaság létrehozásáról is. 2009-ben még a kormányzó MSZP és az ellenzéki Fidesz is egyöntetűen támogatta a kapacitásbővítést, akárcsak a kis pártok. Ellenzékben már kevésbé elkötelezett támogatói a bővítésnek, 2011-ben a paksi szocialisták fel is háborodtak Mesterházy Attila ezzel kapcsolatos álláspontján. A 2010-ben bekerülő új politikai erők közül az LMP (és az abból kivált PM) kezdettől fogva ellenzi a hazai atomenergia-használatot, míg a Jobbik határozottan pártolja azt.
És hogy – ha tartalmi kételyeinket félre is tennénk, – mi a baj a megállapodás mikéntjével? Ismerkedjünk meg egy egészen autentikus kritikával 2008-ból, a szó Orbán Viktoré: „(...) történik valami Magyarországon, ami mindannyiunk számára figyelmeztető lecke. Anélkül, hogy külpolitikai kalandokba bocsátkoznék, szeretném önöket tájékoztatni arról, hogy Magyarországon éppen puccs van. A magyar kormány puccsot hajt végre a magyar parlament ellen, a magyar kormány puccsot hajt végre a saját népe ellen”. Orbán azt bírálta kijelentésével, hogy a kormány egyelőre titkosított, hosszú távra szóló szerződést köt Oroszországgal „a XXI. századot és a teljes Kárpát-medencei magyar nép életét meghatározó” energiakérdésben. (És ehhez képest egészen másodlagos, hogy milyen szórakoztató lesz, amikor az MSZP szembesül akkori álláspontjával, miszerint „sehol a világon, így Európában sem szokás ilyen tárgyalásokról az aláírás előtt információkat kiadni, mivel az idő előtti kiszivárgás rontotta volna a magyar kormány tárgyalási pozícióját.”)