Miért nem ablakon kidobott pénz a segélyezés?

2013. május 13. 15:41

A CEU kutatói szerint a nemzetközi segélyezés Magyarországon még gyermekcipőben jár: nemzetközi összehasonlításban messze elmaradunk a Nyugattól, de regionális összevetésben átlagosak vagyunk. Magyarországról a környező államokba és a harmadik világba egyaránt érkeznek segélyek, de a nemzetközi segélyezés közmegítélése rossz. Holott az nemcsak elköltött forrásokat, hanem befektetést is jelent, amelyet kereskedelmi kapcsolatok is követhetnek – állítja Bartha Attila és Leiszen Márton.

2013. május 13. 15:41
Földi Bence

Magyarország az OECD és az Európai Unió tagjaként vállalta, hogy tartja magát a nemzetközi fejlesztéspolitika célkitűzéseihez. Az ENSZ a gazdagabb országoktól – Magyarország GDP/fő tekintetében az első 50 ország között van – azt várja el, hogy bruttó nemzeti jövedelmük 0,7 százalékát Hivatalos Fejlesztési Segélyként (Official Development Assistance, ODA) használják fel. Ennél az Unió egyébként mérsékeltebb összeget, 0,33 százalékot vár el a 2004-ben csatlakozott tagállamoktól 2015-ig. Az ODA egyébiránt egy nehezen megfogható fogalom, ugyanis benne foglaltatik minden állami fejlesztési segély, amelyeket bilaterális módon juttatnak az adott régióba, ugyanakkor a multilaterális szervezetek (mint pl. az ENSZ, a Világbank, vagy az EU Fejlesztési Alap) segélyezési programjaiban való részvételt is beleszámítják.

A Közép-európai Egyetem (CEU) Közpolitikai Tanulmányok Központja arra volt kíváncsi, hogy Magyarország hogyan viszonyul a fejlesztési kooperációhoz. A kutatás egy nagyobb felmérés része, amelyet a EuropeAid finanszírozott és a 2004 után csatlakozott uniós tagállamok többségében elvégezték. A projekt két kutatójával, Bartha Attilával és Leiszen Mártonnal beszélgettünk.

Bartha Attila és Leiszen Márton, a CEU kutatói

„Minek segítsünk másokon, amíg nekünk is van elég bajunk?”

A kutatás rámutatott, hogy a nemzetközi fejlesztési politikát általános szkepticizmus övezi Magyarországon: az Eurobarometer legfrissebb eredményei szerint csak a megkérdezettek húsz százaléka gondolja úgy, hogy nagyon fontos segíteni a fejlődő országok szegény lakosságán – az uniós átlag 36%, Cipruson 76%, de még Szlovákiában is magasabb az így vélekedők aránya: 29 százalék. A magyarok relatív többsége (43%) szerint az Uniónak egyenesen be kellene fagyasztani a fejlesztési segélyeket, és a közvéleményben nem mutatkozik nagy érdeklődés a nemzetközi kérdések, illetve távoli kontinensek szegény népessége iránt.

Bartha Attila ennek kapcsán elmondta: „a világhoz való viszonyunk sajátságos, a »minek segítsünk másokon, amíg nekünk is van elég bajunk« mentalitás elég erős Magyarországon”. Ez nem kizárólag a jövedelmi viszonyainkról szól, rendre felmerül a kérdés, hogy „minek a nemzetközi segélyezés, ha rengeteg belső fejlesztendő probléma akad? Bartha szerint valóban vannak súlyos belső problémáink, ez a felvetés racionális, amiben semmi álságos nincs. Amíg nem alakul ki bennünk a fejlesztési segélyezésre, a szegény országokkal való nemzetközi szolidaritásra való hajlam, addig megérthető, hogy sokak szerint irracionális egy kormánytól az ilyen irányú fokozott törekvés, hiszen szembemenne a társadalmi preferenciákkal.

Leiszen Márton szerint ennek a szkepticizmusnak az az oka, hogy „a magyar társadalom nagy része nincs igazán informálva ennek a tevékenységnek a súlyáról, illetve arról a potenciálról, amit magában hordoz”. A kutató szerint mindenképpen tudatosítani kellene a társadalomban, hogy a fejlesztési segélyezés nem ablakon kidobott pénz: „egy segélyezési program utat nyithat gazdasági-kereskedelmi kapcsolatokra, a nemzetközi fejlesztés és külgazdaság összekapcsolása bevett gyakorlat a fejlett nyugat-európai donorok esetében is”.

Magyar nemzetközi fejlesztés: rengeteg probléma

A kutatás feltérképezte: hogy néz ki ma Magyarországon a nemzetközi segélyezés, amelynek megfelelő működését több tényező is gátolja. „Az intézmények szintjén az elsődleges probléma a koordinációban rejlik: nincsen kiforrott koordinációs struktúra a szakminisztériumok között, továbbá nem alakultak még ki teljesen azok az intézményes kapcsolatok sem, amelyeken keresztül a releváns tudással rendelkező civil, illetve magángazdasági szereplők részt tudnának venni az nemzetközi fejlesztési tevékenységben” – mondta Leiszen Márton, aki szerint hasonlóan nagy gondok vannak a finanszírozással is. „Az állami finanszírozási rész nem igazán fejlődött még ki, a NEFE-büdzsé – amelyből a Külügyminisztérium Nemzetközi Fejlesztési Főosztálya dolgozik – rendkívül alacsony: 280-290 millió forint évente. Ehhez képest az az összeg, amelyet Magyarország a hivatalos fejlesztési segélyezésre fordít – tehát az OECD által megjelölt ODA-kategóriába tartozik – 6,5 milliárd forint volt a tavalyi évben”. Azaz hatalmas a szakadék a kettő között. Emellett az ehhez kapcsolódó keretrendszerek – pénzek elosztása, pályáztatás – még nem forrottak ki. Leiszen szerint nincs könnyű dolga a Külügyminisztériumnak, hiszen a sok résztvevőt nem könnyű koordinálni.

A Külügyminisztérium menekültügyi konferenciája 2011-ben. Forrás: kormany.hu

A harmadik probléma Leiszen szerint a nemzetközi fejlesztéssel foglalkozó szervek mandátumbeli eltéréséből fakad. „A nemzetközi fejlesztés mint tevékenység Magyarországon a Külügyminisztérium Nemzetközi Fejlesztési Főosztályán van, viszont ők a teljes bilaterális ODA összeg töredékével rendelkeznek: 290 millió forinttal. Viszont ezen túlmenően Magyarországnak kötelessége – OECD-tagságából kifolyólag – az éves GDP-je 0,33 százalékát fejlesztésre fordítani, az ODA keretében.” Ez úgy adódik össze, hogy a különböző kormányzati szektorokon belül a minisztériumok, a szaktárcák a mandátumukon belül felelősek bizonyos nemzetközi projektekért, melyek egyes költségei leírhatók ODA-ként. A Külügyminisztérium feladata, hogy ezekről a költségekről éves jelentést készítsen az OECD számára. „A Külügyminisztérium befolyása az egyes szaktárcák által fejlesztési projektekre szánt pénzek felhasználására nagyon csekély. Ezért fontos kihangsúlyozni, hogy a hivatalos álláspont szerint az ODA és a NEFE között az a különbség, hogy míg mind a kettő fejlesztési tevékenységet támogat, addig csak a NEFE az, amely tudatos nemzetközi fejlesztési tevékenység, tehát amit úgy terveznek és kiviteleznek, hogy az megfeleljen a nemzetközi fejlesztési normáknak. Sajnos a többi tevékenység nem minden esetben ilyen, ez minisztériumtól függ. A Külügyminisztérium pedig egyelőre nem kapott még olyan felhatalmazást, hogy hatással lehessen a többi szaktárca ODA-hozzájárulására” – ki Leiszen.

További probléma, hogy a Külügyminisztérium fejlesztési tevékenysége nem minden esetben felel meg a nemzetközi fejlesztés segélyhatékonysági alapelveinek. „A projektek során megfigyelő és értékelő folyamatokat szinte egyáltalán nem, vagy nagyon ritkán nem végeznek és a projektek utógondozása sem bevett gyakorlat” – mondta Leiszen Márton. Elmondása szerint szintén nehezíti a helyzetet, hogy Magyarországon projektalapú támogatási rendszer van, tehát a stratégiai céllal tervezett fejlesztési tevékenység nem túl gyakori.

Lemaradva a Nyugattól

Leiszen Márton elmondta azt is, hogy míg nálunk projektalapú, addig Nyugaton programalapú nemzetközi fejlesztés folyik. „Ez azt jelenti, hogy a fejlődő ország gazdasági struktúrájának és menedzsmentjének a kialakításában vállalnak fejlesztő szerepet. A legtöbb országnak van a mi Széchenyi-tervünkhöz hasonló fejlesztési stratégiája, ezekbe csatornázzák be a donorszervezetek a tudásukat, méghozzá a programalapú segélyezés révén.

Mivel a CEU kutatása egy nagyobb nemzetközi projekt része volt, adta magát, hogy nemzetközi összehasonlítást is végezzenek a kutatók. Leiszen szerint „európai ODA-összehasonlításban a nyugati és északi országok többszörösét költik fejlesztésre, mint Magyarország, régiós összehasonlításban azonban nem vagyunk lemaradva”. Minket ezzel a csoporttal érdemes összehasonlítani. A szlovákok, a bolgárok, a lengyelek, a románok és a lettek például mögöttünk vannak; az észtek, litvánok, csehek, máltaiak pedig előttünk – de nagy eltérések nincsenek az újonnan csatlakozott tagországok között. A kétezres évektől növekvő tendenciát láthatunk a fejlesztésre fordított összegek terén. Nem túl meredeken, de azért növekszik a magyar ODA. A 2011-es adat a 0,11-es szintet ütötte meg, az OECD pedig 0,33-at várna el, de ezt csak Luxemburg, Svédország, Dánia, Belgium és Nagy-Britannia tudja jelenleg teljesíteni.

Forrás: Center For Policy Studies, CEU

A fejlesztési pénzek többségét az újonnan csatlakozott országok a multilaterális szervezeteken keresztül költik el: az összes fejlesztési segély 78 százaléka ugyanis tagdíjként folyik az ilyen szervezetek kasszáiba, 17 százaléka az Európai Fejlesztési Alapba, a maradék öt százalék pedig önkéntes hozzájárulás. Magyarország fejlesztésre fordított összegének több mint háromnegyedét hasonlóan költi el, a maradék huszonnégy-huszonöt százalékkal hat minisztérium gazdálkodik.

Civil vs. magán

A nemzetközi fejlesztés hatékonysága szempontjából kulcskérdés, hogy a három szféra – kormányzati, magángazdasági, civil – szereplői mennyiben kooperálnak egymással. Magyarországon – miként máshol is – a kormányzati szektor kezdett először ezzel a tevékenységgel foglalkozni, majd a civil szféra. A magyar vállalatok részvételével kapcsolatban Bartha Attila elmondta, hogy a magángazdasági szektor – forráshiány miatt – egyelőre csak marginális szereplő. „Magyarországon kevés olyan példát találtunk, ahol a magánszektor jelentős technológiai fejlesztésekkel, innovatív módon tudott volna hozzájárulni a szegény országok különböző fejlesztési problémáinak megoldásához.” Az egyik ilyen a Magyar Vízipari Klaszter, amely kifejezetten sikeres példa, de vannak más klaszteresedési folyamatok is, mint például az Erdészeti Klaszter, amely a faipar, fatechnológia, környezetvédelem területén eredménye. A több ágazatot átmetsző, sikeres klaszterek azonban inkább kivételek. A tipikus magyar magáncég általában nem túl nagy – a fejlesztéshez szükséges méretbeli korlátot a többség nem tudja átugrani –, emellett a vállalkozók nagy része valószínűleg nem is tud idegen nyelvet, nem rendelkezik üzleti, jogi, kereskedelmi kompetenciákkal – tehát humán erőforrás probléma is van.

Ehhez képest a civil szektor résztvevői nagyon fiatalok, képzettek, sok nyelven beszélnek, kalandvágyóak és nyitottabbak a harmadik világbeli országok problémáira. „A kutatás során azt tapasztaltuk, hogy ez szinte két külön világ. Nincs átjárás, és nem is jut eszükbe a kooperáció keresése. A civil szektor szereplői a potenciális fejlesztési projekteknél teljesen más országokban – például a kifejezetten fejletlen, szegény afrikai államokban – gondolkodnak. A vállalkozók inkább azt keresik, hogy szűkös kapacitásaik mellett hol lehetnek egyáltalán esélyesek arra, hogy fejlesszenek. Így ők jellemzően a környező országokra koncentrálnak, esetleg egy-két posztszovjet államra” – mondta Bartha Attila.

Kenya, Vietnam, Szerbia

Ezzel elérkeztünk témánk egyik legérdekesebb kérdéséhez: vajon hol fektetnek be a magyar kormányzati, civil és magángazdasági szereplők? Mint láttuk, a civil szféra – altruista szemléletétől vezérelve – gyakran harmadik világbeli országokat választ. Bartha Attila elmondta: „Fontos kiemelni, hogy az NGO-térkép sokkal bővebb, mint a magánszektor részvételét jelző térkép. Valóban világlefedettséget próbál reprezentálni a civil szektor térképe”.


A civil szektor szereplői Leiszen Márton szerint több közép-afrikai országban is elindítottak projekteket, így Gabonban, Kongóban, Angolában, Zimbabwében is. Emellett a nyugat-afrikai partvidéki országok, valamint az ázsiai Srí Lanka, Malajzia, ahol nem-kormányzati szereplők vállaltak ilyen feladatot. A legtöbb helyen csak egy-egy projekt valósult meg, Kenyában, Etiópiában, Mozambikban van nagyobb részvétel Afrikában, valamint Ázsiából Indiában, Thaiföldön és Vietnamban, Európából pedig a Nyugat-Balkánon és Ukrajnában. „Latin-Amerika teljesen kívül esik a magyar szereplők látóköréből”. Bartha Attila szerint „furcsa dolog, hogy Latin-Amerika – ahol pedig voltak erősebb kapcsolatok a múltban – le lett írva”. Ennek oka szerinte az, hogy túl nagy a távolság, piaci alapú, versenyképes kereskedelem nem jöhet létre könnyen. Az NGO-knál pedig nagyon erős az Afrika-centikusság, Latin-Amerika országainak a nagy része pedig nem annyira szegény, és így vélhetően kevésbé izgalmas a civil szereplők számára.

Megkérdeztük a kutatókat, hogy emlékezzenek vissza: milyen érdekes fejlesztési projektre emlékeznek az interjúkból. Bartha Attila szerint a kenyai kórházfejlesztés mindenképpen ide sorolandó. „Ez a kórház egy igazi nyomornegyedben létesült”. A projektet a Külügyminisztérium koordinálta. És hogy miért érdekes? Mert egyrészt komplex, tehát felszerelés, egészségügyi műszerekkel való ellátás is része volt a projektnek, másrészt kifejezetten elmaradott térségben valósították meg, harmadrészt a tevékenység miatt. Leiszen Márton hozzátette: „A projekt kivitelezésében fontos szerepe volt egy Kenyában praktizáló magyar orvosnak, akinek volt kapcsolata a helyi egészségügyi minisztériumnál, és ő kezdte el szervezni a kórház felszerelését, a Magyar Orvosszövetséggel karöltve. A projektbe több civil szervezetet, illetve a Külügyminisztériumot is bevonták, így ebből egy sikerült egy olyan projektet véghezvinni, amely mintájául szolgálhatna több kezdeményezésnek is.

Leiszen még egy érdekes kenyai projektet is kiemelt: „Szintén Kenyában, ugyancsak egy nyomornegyedben a Külügyminisztérium közreműködésével létesítettek két internetkávézót, ahol az infrastruktúra és az internetkapcsolat kiépítésének költségeit állta a következő öt évre a tárca”.

Bartha Attila úgy összegzett: „Láthatóak trendek, az előbbiekből már kiderült, hogy nem mindenki ugyanabban a régióban gondolkodik”. A civilek az igazán szegény országok iránt érdeklődnek, tehát Afrika, és Ázsia bizonyos, szegényebb országai iránt. A kormányzati nézőpontot nyilván az új külgazdasági és külpolitikai stratégiák határozzák meg, valamint a keleti nyitás politikája. Döntően olyan országok szerepelnek a kormányzati stratégiában kitüntetett helyen, amelyek nem igazán szegények, tehát a civilhez képest ez némileg másmilyen perspektíva. Ha úgy tetszik, ez a kormányzati perspektíva közelebb áll a magángazdasági szereplők látásmódjához. A magángazdasági szereplők nagyon kevés helyen tudnak érdemben labdába rúgni, és ott is rászorulnak a kormányzati támogatásra, különösen a banki hitelezési problémák miatt – ezen az Eximbank segít nekik sokat.

És hogy az arányokat is érezzük: a bilaterális segélyek 37 százaléka Szerbiába, 17 százaléka Ukrajnába megy, Afganisztán pedig e segélyek 29 százalékát kapja. A magyar nemzetközi fejlesztés bilaterális segélyeinek több mint kilencven százalékát összesen huszonegy ország kapta meg a 2008 és 2011 közötti időszakban.

Forrás: Center For Policy Studies, CEU

Van fejlődési potenciál

A kutatók néhány észrevételt és tanácsot is megfogalmaztak a magyar fejlesztési segélyezési rendszerrel kapcsolatban. Magyarország szerintük komoly segélyezési infrastruktúrát épített ki a rendszerváltás óta, ám ennek alacsony a publicitása. A magyar civil szféra képes részt venni a legnagyobb humanitárius problémák felszámolásában, az utóbbi évek során pedig egyre professzionálisabban működik.

A magyar vállalatok és civil szervezetek érdekeltek abban, hogy egymás között növeljék a kooperációt, mivel utóbbiak komoly tapasztalattal – és tanult szakemberekkel – rendelkeznek a segélyezés terén is, míg előbbiek motiváltak, de kevésbé hozzáértőek. Ugyanakkor a jobban működő, külpiacra orientált cégek pénzügyi forrásokkal segíthetik a civil szférát.

Az államigazgatás, a civil szféra és a cégek együttműködése különösen az oktatás területén fejlődhet: a több képzési lehetőség révén a személyes kapcsolatok mélyülhetnek a donorok és a célországok lakosai között. Ez pedig a fejlesztés jellegét változtathatja meg azzal, hogy emberi arcot ad neki, és megszüntetheti a távoli kontinensek segélyezésétől való idegenkedést is.

Kapcsolódó cikkek

Összesen 12 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
MakkA
2013. május 14. 09:15
Régen gyarmatosításnak hívták, ma segélyezésnek. Mindenesetre hatalmas biznisz, eladhatatlan szarokat, szabványnak nem megfelelő vackokat nem megsemmisíteni, hanem politikai előnyökért, nyersanyagokért, bányászati jogokért odaadni. ma
bunko_jobbos
2013. május 14. 07:48
1. A CEU meg micsoda? Soros pici saját biznisze. Elvől nem állok velük szóba. 2. A segélyezés óriási üzlet: tömik a nyugatiak agyát, hogy segítsenek blabla, (itt persze a keresztény érzésekre apellálnak), aztán meg a rengeteg pénzt ŐK osztják el, ahogy akarják. A segélyezési biznisz óriási károkat okoz Afrikában, ahol a lakosság egy részét ők tenyésztették ki: egyszerűen többen laknak az országban, mint amennyit el tud tartani. Ha nem adsz pénzt, éhen halnak. Csak azt nem teszik hozzá, hogy az pont miattuk van.
Csigorin
2013. május 13. 18:23
Gdp/fo nem volna rossz. A baj az, hogy a gdp 99%a a nep 1%ahoz kerul. A tobbi 99% meg nyomorog a maradek 1%bol.
kjkj945
2013. május 13. 16:05
"""messze elmaradunk a Nyugattól, de regionális összevetésben átlagosak vagyunk. """ És a bérezéssel, jövedelemmel hogy is állunk??? A kettőt összefüggésében kell nézni!!!!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Ezek is érdekelhetik