Keretszámcsökkentés: hol a nemzeti sorsközösség?

Négyen vagyunk testvérek. Én volnék a legidősebb. Mind a négyünk egyetemet végzett/egyetemre jár. Ha fizetni kellett volna egyetemi tanulmányainkért izibe’, biztos nem lehetett volna így. A Horn-kormány idején általános iskolás fejjel figyeltem, ahogy tüntetnek a hallgatók Fodor Gábor SZDSZ-es oktatásügyi miniszter tandíj-tervezete ellen. A 2000-es években egyetemi hallgatóként tüntettünk a szocialista kormány tandíjas ötletei ellen, volt, hogy fideszes segédlettel. Mit ne mondjak, nagyot fordult a világ. 

Egykori pázmányos bölcsészként nézegetem a frissen meghúzott keretszámokat: 550 bölcsész az egész országban, mikor eddig csak az ELTE-nek volt ezer felvehető hallgatója állami finanszírozással? Az államnak persze nem kötelező feladata a felsőoktatás fenntartása, ahogy sok más sem, amit a nyakába vesz. De talán 2012-ben nem a felsőoktatás finanszírozásán kéne spórolni elsősorban.

A kormány alapvető elgondolása ismert (bár kétlem, hogy ez előre végiggondolt stratégia és alapvetés lenne, inkább a gazdasági kényszerhelyzet miatt bevezetett megszorítások megideologizálásának hat, főleg a Fidesz korábbi, mostanival gyökeresen ellentétes álláspontjának fényében): önfinanszírozó felsőoktatás, az állam pedig csak a gazdaságot reményei szerint fellendítő ágazatoknak munkaerőt termelő képzésekre szán nagyobb összeget (mérnöki, természettudományos, informatikai, agrár). Orbánék nincsenek egyedül a felsőoktatás ilyen irányú reformjával a világban, Cameronék ellen is tüntettek a diákok a tandíjemelés miatt, és Chilében is kiakadtak a népek, amikor a jobboldali kormány bevezette a tandíjat. (Érdekes egyébként, hogy a Tóta W. Árpád által írt Modern Képmesék 2008-ban éppen úgy érvelt, mint most a kormány, ehhez képest TWÁ mostani hvg-scikkében teljesen ki van akadva egykori álma megvalósulásán).

A képzési költséget előteremteni nem tudó diákok felvehetik a diákhitelt, amit munkába állásuktól kezdve kell törleszteniük. Ne legyenek kétségeink, nem csak a kifejezetten szegény családokról van szó, hanem a tisztes középosztálybeliekről is. Szép-szép a diákhitel, még szebb csinos adóssággal nekivágni az életnek, munkának, főleg hogy mellé még jó eséllyel felvesz a friss munkavállaló egy lakáskölcsönt is, esetleg nemsokára meg is házasodik, és a gyerekeit is el kell tartania.

Viszont: mint azt anno Tóniék megírták, nem lehet csak úgy tologatni a pénzt a felsőoktatás egyik szegmenséből a másikba. Itt intézmények vannak, tanári karok meg akkreditációk. Ez a felsőoktatás nehézkedési ereje. Kiszámíthatóságra van szükség, mégis, ha van ágazat, amiben 1990 óta nincs kiszámíthatóság, csak párévenkénti „strukturális változások”, akkor az az oktatás. Mi lesz a tudomány művelőivel, ha drasztikusan lecsökken a hallgatói létszám, és nem lesz szükség annyi oktatóra? Vagy túl sok az országban a főállású irodalmár? Fenébe az egyiptológiával, minek nekünk évi néhány egyiptológus? Már nem is olyan fontos a soft power? Az első ránézésre felesleges, egyiptológia-jellegű szakok igenis fontosak a jó hírünk szempontjából a világban. 

Másrészt van probléma a piaci logikával is. Az érvelés úgy fest, ha jól emlékszem tavalyról, hogy a közgazdászok és jogászok el tudnak helyezkedni, jól fizetett állásaik lesznek, és vissza tudják fizetni a képzés árát. A bölcsészekre nem hallottam semmilyen érvet, Orbán Viktor és Matolcsy György megszólalásaiból azonban az tűnik ki (tudom, ez csupán tapogatózás), osztják az egyszeri, sztereotipikus szoci nyugdíjas hőzöngését a lézengő bölcsészekről, akik csak a munkanélküliek számát gyarapítják. Hát, ez téves elképzelés, mint arról korábban írtam, a bölcsészekre egyáltalán nem jellemző nagyobb mértékben a munkanélküliség, mint más képzési területekre.

De most akkor hogy is vannak a piaci igények: a középiskolások részéről lenne igény közgazdásznak, jogásznak, bölcsésznek menni, ezekre pedig a munkaerőpiacon is van igény. A kormány mégis a mérnök-, természettudományos és informatikai képzést preferálja, mivel „ettől várja a gazdaság fellendítését”. Emellett a magyar gazdaság 60 százalékát teszi ki a szolgáltatószektor. Nem, ez nem torz szerkezet, a hőn imádott és követendő példaként állított német gazdaságban ez 70 százalék felett van (megint csakTóniék adata). Nem hinném, hogy a kormánynak kötelező alapon finanszíroznia kellene bárki mániáját és tanulmányait, de ha piaci alapra akarjuk tenni a felsőoktatást, akkor hajrá, tegyük arra, és ne preferáljunk ilyen-olyan képzéseket azért, mert azoktól várjuk a gazdaság rendbetételét.

Ha tudásalapú társadalmat akarunk, meg nem akarjuk szabotálni az EU-s célkitűzést a 40 százaléknyi egyetemi/főiskolai végzettségű állampolgárról, akkor sürgősen felül kellene vizsgálni a mostani „önfinanszírozási” kísérletet. Meglehetőst materialista szemlélet az, hogy a kétkezi munkások meg a gyárak hozzák el a fellendülést, Heim Péter is arra hívta fel a figyelmet (pikáns módon pár oldallal Matolcsy rovata előtt) a november 29-i Heti Válaszban (48. oldal, a cikk vége), hogy Magyarországnak igazából csak a gógyija van, de láthatóan Orbánék el vannak határozva, hogy mi itten rácsatlakozunk a német gyáriparra kiszolgálórészlegként, futószalag mellett, és majd ebből lesz fellendülés. Nos, nem lesz, ráadásul egyetemi végzettséggel mindenki mobilisabb, rugalmasabb. 

Azt sem értem, hogy mitől függ, hogy valamit Orbánék piaci alapra helyeznek, vagy „nemzeti” (értsd: állami) kézbe vesznek a sorsközösség alapján: a nyugdíjpénztáraknál a közös nemzeti szolidaritás volt a jelszó a visszavétel mellett, miért pont a felsőoktatásban kell ezt megszüntetni, a gyermekeink egyetemi tanulmányai miért szorulnak kijebb a nemzeti szolidaritásból, közteherviselésből? Elvégre később ők tartanak majd el minket, és a tapasztalat szerint több diploma több GDP-t is termel. 

De mégis azt mondanám, hogy döntsön a tehetség, és a felsőoktatás elsősorban ne a vállalatok igényeinek kiszolgálásáról szóljon (lásd Lánczi András 2009-es, Magyar Nemzetben megjelent esszéjét vagy Török Attila 2010-es, kommentáros írását az egyetem eszméjéről). Kezd elegem lenni azokból a régóta hallható szólamokból, amelyek a szerintük túl elméleti és nem elég gyakorlatorientált képzéseket kritizálják, mivel azok nem igazodnak eléggé a munkaerőpiac igényeihez. Érdemes ezt párhuzamba állítani azzal az álláshirdetésekben megjelenő igénnyel, hogy a felveendő munkaerőnek legyen pár éves tapasztalata; mintha kezdőket sehol nem keresnének. Mintha az lenne a normális, hogy a frissen felvett munkaerőt nem kell betanítani. De, be kell, mióta világ a világ, az egyetemnek pedig nem dolga, hogy minden piszlicsáré apróságra megtanítsa a diákot, maximum arra kell megtanítania, hogy átlássa a területét, gyorsan utána tudjon nézni bárminek és tudjon alkalmazkodni, plusz lexikális és klasszikus tudás.Az egyetem elméleti képzést ad, ez a fő feladata, az elméleti tudás átadása, s persze nagyszerű, ha emellett gyakorlati képzést is nyújt, de ez másodlagos, amúgy is: ennek a bizonyos gyakorlati tudásnak számos területen olyan gyorsan változik a tartalma, hogy nem könnyű állandóan felzárkóznia hozzá még a felsőoktatás képzéseinek sem.