Alapjában véve az ispánokkal semmi gond nincs:
tették a dolgukat, részei a nemzeti emlékezetnek, csodás hazafiak meg egetverő bunkók is lehettek közöttük,
ez már végképp nem számít. Felidézik az elmúlt ezer évünket, és ha nem politikai köntösben hallanék róluk, akkor átfutna rajtam egy jóleső, magyaros borzongás, egy apró identitásbomba: az ispánok említése a történelmi időt hívja elő, ami az egykori történelem szakost mindig elkápráztatja. Egy-egy szó felidézi a történelmet, évszázadokon hatolunk át azzal a tudattalan emocionális plusszal, amit elhoznak nekünk az erős atmoszférával rendelkező szavak: például az ispán szó.
De a politikában ennek teljesen más rezgései vannak: talán azért is mondhatom ezt, mert alapvetően nem vagyok politikus alkat. Értem én, hogy az ispán egy réges-régi, értékes szavunk, de hát van még egypár ilyen szó a raktárban: a „zsellért”, meg a „jobbágyot”, meg a „részesaratót” sem a huszadik évszázad szülte. Ez nem etimológiai kérdés, és nem ezen fog múlni a magyarok jövőbeli identitása. Hanem például a gazdaságilag nagyon is sikeres évtizeden, ami mögöttünk áll. A magyar szántóvetők leszármazottainak többsége, úgy vélem, nem akar főispánokat, vármegyéket meg grófkisasszonyokat, ugyanúgy, ahogy nem akarnak Tanácsköztársaságot, téeszt vagy május elsejei felvonulást sem. Szavak szintjén sem.
Nem akarják még a sejtjeik emlékei által sem átélni újra azt a világot, ahol az állam kiváló teljesítménye mellett (gondolok itt a két világháború közti gazdasági növekedésre vagy oktatáspolitikára) kezet kellett csókolniuk a grófnőnek a falu főterén.
Tudjuk, hogy ez nem „az”. De a pszichológiai valóságban meg igenis „az”.
Ne idézzük meg a transzgenerációs útvonalakon át, a szívek mélyén azt, amit a földműves kortársak bizony gyűlöltek, a kortársak utódaiban pedig önkéntelen idegenkedést vált ki: egy olyan hatalom képét, ami a parancsolgatáson, az „ispánkodáson” alapult.
Hát persze, hogy történelmileg árnyalhatjuk ezt, bemutathatjuk az ispánok valóságát. Talán magam is meg tudnám tenni: de azt gondolom, az első reflexek a legőszintébbek, és a kész tényekhez való utólagos hozzáigazodás, vagy mások hozzáigazítása már csak a mi civilizációs technikánk a túlélésre (mert egy nem tetsző gondolat elfogadása is a túlélés része, bizony).