Maradjanak az ispánok ott, ahol vannak

2022. június 22. 14:41

Az ispánok világa vörös posztó a falusi többség számára, ez nem jobb- meg baloldal kérdése.

2022. június 22. 14:41
null
Kovács Gergő
Mandiner

Nyitókép: Salamon királyunk Vid ispán társaságában a Képes Krónikából

 

A legelső reakcióm az ispánok fölbukkanására a monitoromon ez volt: „Mi van?” Aztán átgondoltam a történelmi tanulmányaimat (még egy régi egyetemi jegyzetembe is belenéztem, töri szak, csak mondom) meghemperedtem a véleményekben, de ugyanarra jutottam, ami a legelső reakcióm volt. Sosem gondoltam, hogy jelen lenne bennem bármiféle „történelmi érzékenység”, sőt, a BLM-nél és a nyugati identitáspolitikáknál gusztustalanabb jelenséget nehezemre esik elképzelni.

Most mégis megszólalt valami belül: ezt ne! Órákig gondolkodtam azon, honnan jön ez a hang. Aztán beugrott, hogy a nagyszüleimtől, egyenesen. Ők a '30-as évek rábaközi, falusi Magyarországában nőttek fel. Nem volt ellenükre, hogy elénekeljék a magyar himnuszt, meg a Magyar Hiszekegyet a tanórák elején. Nem azért, mert nácik voltak, meg rasszisták, hanem azért, mert a világ legtermészetesebb módján szerették a hazájukat a szüleikkel (meg a szüleik szüleivel, meg a szüleik szüleinek a szüleivel...) együtt, és ez így is maradt.

Amikor viszont a grófokról, meg az ispánokról volt szó, akkor megmerevedtek. A nagyapám ezt mondta: „Azok az idők ne jöjjenek vissza, fiam!”. A nagyanyám meg elmesélt egy történetet, ami valahogy így végződött:

A nagymamám akkor kislány volt, de tökéletesen emlékezett. Mert ezek megmaradnak.

És a levegőben, a kétezres évek elején ott volt a megalázottság hangulata. Ezúttal pedig nem azért, mert földalatti kommunisták voltak, hanem mert ilyen az ember (szerintem még a román és az orosz ember is): nem szereti a megalázottságot. Ezt is elemezgethetjük, csűrhetjük, csavarhatjuk, mögé tehetjük a történelmi kontextust: hiába. Akiknek a családjai sok évszázadot húztak le mások földjét szántva, mások jólétét gyarapítva, grófkisasszonyoknak meg az ispánok feleségének a kezei csókolgatva, azok nem kérnek az ispánokból, meg az ispán szóból sem. Mert annak ez ugyanaz a csomag.

Alapjában véve az ispánokkal semmi gond nincs:

tették a dolgukat, részei a nemzeti emlékezetnek, csodás hazafiak meg egetverő bunkók is lehettek közöttük,

ez már végképp nem számít. Felidézik az elmúlt ezer évünket, és ha nem politikai köntösben hallanék róluk, akkor átfutna rajtam egy jóleső, magyaros borzongás, egy apró identitásbomba: az ispánok említése a történelmi időt hívja elő, ami az egykori történelem szakost mindig elkápráztatja. Egy-egy szó felidézi a történelmet, évszázadokon hatolunk át azzal a tudattalan emocionális plusszal, amit elhoznak nekünk az erős atmoszférával rendelkező szavak: például az ispán szó.

De a politikában ennek teljesen más rezgései vannak: talán azért is mondhatom ezt, mert alapvetően nem vagyok politikus alkat. Értem én, hogy az ispán egy réges-régi, értékes szavunk, de hát van még egypár ilyen szó a raktárban: a „zsellért”, meg a „jobbágyot”, meg a „részesaratót” sem a huszadik évszázad szülte. Ez nem etimológiai kérdés, és nem ezen fog múlni a magyarok jövőbeli identitása. Hanem például a gazdaságilag nagyon is sikeres évtizeden, ami mögöttünk áll. A magyar szántóvetők leszármazottainak többsége, úgy vélem, nem akar főispánokat, vármegyéket meg grófkisasszonyokat, ugyanúgy, ahogy nem akarnak Tanácsköztársaságot, téeszt vagy május elsejei felvonulást sem. Szavak szintjén sem.

Nem akarják még a sejtjeik emlékei által sem átélni újra azt a világot, ahol az állam kiváló teljesítménye mellett (gondolok itt a két világháború közti gazdasági növekedésre vagy oktatáspolitikára) kezet kellett csókolniuk a grófnőnek a falu főterén.

Tudjuk, hogy ez nem „az”. De a pszichológiai valóságban meg igenis „az”.

Ne idézzük meg a transzgenerációs útvonalakon át, a szívek mélyén azt, amit a földműves kortársak bizony gyűlöltek, a kortársak utódaiban pedig önkéntelen idegenkedést vált ki: egy olyan hatalom képét, ami a parancsolgatáson, az „ispánkodáson” alapult.

Hát persze, hogy történelmileg árnyalhatjuk ezt, bemutathatjuk az ispánok valóságát. Talán magam is meg tudnám tenni: de azt gondolom, az első reflexek a legőszintébbek, és a kész tényekhez való utólagos hozzáigazodás, vagy mások hozzáigazítása már csak a mi civilizációs technikánk a túlélésre (mert egy nem tetsző gondolat elfogadása is a túlélés része, bizony).

Szerintem semmit sem nyerhetünk, de rengeteget veszíthetünk, ha rossz érzést ültetünk el akár jobboldali szavazók százezreiben, épp akkor, amikor a közös minimumok keresésének égető ideje van, ráadásul politikai oldalak nélkül. Ezer más (modern vagy hagyományőrző) formája van a magyarságunknak, ennek a csodának az átéléséhez.

Kép forrása: Facebook

Összesen 230 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
GéKI
2022. június 25. 10:03
A kormánymegbízottnak ( kormánybiztos ) - annak meg olyan kommunista - olyan "padlássöprő" - hangulata van... akkor az se jó - mert hogy ugye az én nagyszüleimnek nem kellett kezetcsókolniuk senkinek - mert hogy ők meg le lettek "kulákozva"...!... oszt azt kapták a nyakukba!
Dezsőke
2022. június 24. 06:09
előbb még ki kellene próbálnunk a jövőt (ha lesz),- a múlt maradjon a múltban. oda tartozik. több fantáziát! előre, vagy hátra? előre a múltba? vagy hátra a jövőbe?
amca
2022. június 23. 13:59
Kedves szerkesztő úr. Ezt az ostobaságot nem kellett VONA. Ilyet az állibsiktől hallunk. 1000 éves történelem ,meg a Mordehai,lenyini,kobai hístoria az teljesen más. Ez Bangóné,Vona,Puzsér Jakab PIG.Hamvas Henrik szint.
intersziti
2022. június 23. 13:10
A cikk nem a közhivatalok intézménytörténeti realációanalíziséről szól, hanem arról, hogy ez az egész a jelen történelmi helyzetben egy teljesen felesleges öngól a jobboldalnak (saját magunknak). Kommunistázhatunk persze közben egész nyugodtan.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!