Megkönnyeztem a filmet – csak éppen annyira, amennyire egy férfinak méltósággal még lehet. Nézzék meg az Elk*rtukat. Tíz évtől felfelé mindenki. Nincs most senki két óra hét percének sehol jobb helye.
Itt van a játékfilm 2006-ról, és természetesen meg is kapta a napokban az obligát riefenstahlozást egy olyan álszakértőtől, aki a náci propagandafilm-rendező nevét még elhibázni is csak a világ legostobább akcentusával tudja. Miközben a valóságban az Elk*rtuk minden, csak nem propagandafilm – ha az lenne, talán bizony találtatnék benne pár kedves szó a Fideszre, és elhallgattatnék az, hogy Gyurcsány Ferenc úgy csinált az MSZP-ből a kétezres évek derekán fővárosi életmódpártot, hogy közben az összes kommunista zombit a pártban tartotta. Az összeset.
Akkor a hős minimum egy tüntető lenne, de legalábbis fideszes, nem egy feltörekvő szocialista értelmiségi,
aki minden sarkon a Gyurcsány-rendszernek ad egy új esélyt. Nem, kérem, nincs itt semmi Riefenstahl. Aki ezt a filmet ésszel nézi, nem jobboldali lesz tőle, orbánista vagy keresztény-konzervatív. Csak helyére kerülnek az érzelmei 2006 ősze kapcsán, és impulzust kap élete hátralévő szavazásaira vonatkozólag: hogy márpedig csak oda tesz ikszet, ahol Gyurcsányék nincsenek.
Kálomistáék befogadhatóvá tették a Gyurcsány-kormány 2006 őszi nemzetárulását. Igen, kiszínezte, igen, romanticizálta, igen, átszőtte szálakkal, amelyek nem úgy és nem ott lehettek – de végeredményben 2006 ősze és ez a film is több száz békés, hazaszerető, ártatlan magyar tragédiájáról, súlyos sérüléseiről, testi-lelki traumájáról szól. Vitatkozni csak azon lehet, hogy Dobrev Klára szerint a kilövetett szem valóban járulékos veszteség-e. Ezt el lehet sikálni,
de a való világban kilövetett szemeket és nem gyógyuló sebeket nem magyarázza ki senki és semmi.
És ez a fontos – hogy látunk végre egy befogadható filmes történetet a tények mögött. A 2006-ban történtek részleteiről inkább lesznek megérzéseink, mint tudásunk, de az esemény értékelésében előbb-utóbb nemzeti konszenzus lesz.
Kell is ez, mert az én generációmnak 2006 ősze legfeljebb apáinktól öröklött seb, de semmiképp sem élő. Kell az Elk*rtuk ahhoz, hogy megtanulja az ember egy életre, mivel jár az, ha (poszt)kommunistákra bízza a hazáját: szörnyű kormányzással, belterjességgel, ördöggel cimborálással és elnyomással, pártos hatalomtechnikával, miközben darabjaira esik szét az ország. A film pótolja azt az érzelmi viszonyulást 2006 októberéhez, amely az én generációmnak már nem adatott meg.
Fáj a szívem 2006-ért, a megnyomorítottakért, a megalázottakért,
de mindennél és mindenkinél inkább a Gyurcsányék elvtelen brancsa által megbecstelenített, visszahúzott és lenézett hazámért. Nem illendőségből fáj, nem megszokásból, hanem szívből, zsigerből.
Ettől a filmtől lett bennem a „soha többé Gyurcsányt!” jobboldali csatakiáltásból küldetéssé. Köszönet a filmért mindenkinek, akinek része volt benne.