A Ceaușescu-paradoxon

„Azok, akik a Ceaușescu házaspárral, és Elena Ceaușescuval példálóznak, abban a hitben ringatják magukat, hogy valami véletlen, személyes torzulás, egyéni szeszély szülte ezt a diktatúrát. A házsártos, felkapaszkodott nő megzabolázhatatlansága. Pedig nem: ez a két ember maga volt a 20. század, a két világháború ellenálló mozgalma, és a második világháború után kiépülő rendszer. A kollektív szükségletek és vágyak egyéniesülése. Az torzult el ennyire. Hol, hogy és miért következett be ez a torzulás? Mennyire volt törvényszerű? Hogyan lehetett volna kivédeni? Ezek lennének a releváns kérdések, amelyeket nem teszünk fel, mert szeretjük azt hinni, hogy a kertek alatt ólálkodnak a sötét diktátorok, és csak egyéni leleményükön múlik, ki tud beszökni a kerítésen, hogy aztán magáévá tegye a birtokunkat, fejünkre nőjön és birtokunkon belül önkényeskedjen felettünk. Önfelmentő történelmi mese, rémképzetekkel riogatjuk magunkat, hogy saját állampolgári, választói felelősségünket felmentsük. Ahelyett, hogy belátnánk: a diktatúra kollektív kreálmány, ahogy a diktátor is a saját csinálmányunk.

A mai Magyarországon esélye nincs annak a diktatúrának, amely a második világháború után Anna Pauker, Gheorghe Gheorghiu-Dej idejében, majd a hatvanas évek közepétől kialakult. A mai Magyarország autokráciájának nem parasztlázadás, nem vasutas sztrájkok, nem a Doftana börtöne, nem a iasi zsidóellenes pogrom, nem egy királyi dinasztia alkudozása, majd menekülése, nem az ipari és szociális forradalom a referenciája. Hanem az, ahogyan a neoliberalizmus már a hetvenes években megvetette a lábát Magyarországon, ahogyan a nyolcvanas években kiépült a demokratikus ellenzék, ahogyan lezajlott a magyar privatizáció, ahogyan megerősödött az évtizedek óta érlelt neoliberalizmus a kilencvenes években. Oda vezethető vissza a mai magyar autokrácia, ez a hibridnek nevezett rezsim. Ha van személyi kultusz (és van), akkor ezeknek az évtizedeknek a személyes játszmái, viszonyai alapozták meg azt. A magyar demokrácia fordult ki és vált önmaga torzójává – ellentétben a romániai önkényuralmi rendszerek és társadalmi progresszió kiüresedésével és torzulásaival. Ezért nincs semmi köze a Ceaușescu-rendszernek az Orbán-rezsimhez, Dobrev Klárának Elena Ceaușescuhoz.

Nagyon őszinte és önleleplező történelem- és társadalomismeretre lenne szükség ennek belátásához. Ahogy a Ceaușescu-kultusszal sem tud kezdeni semmit a mai romániai társadalom, úgy nem tud mit kezdeni a maga személyi-politikai kisiklásaival, vergődéseivel sem a magyar társadalom. Ez közös a közép-kelet-európai ködben. Az önismeretre, a belátásra való képtelenség, az önfelmentés és hárítás. Annak tételes ismerete és leltárba vétele, hogyan csaltuk meg, hogyan árultuk el (mi, kollektíven, a társadalom) legszebb reményeinket. Hogy a diktatúráink, autokráciáink, diktátoraink és autokratáink mi magunk vagyunk.”