„A családomat senki nem kérdezte, hogy akarnak-e tartozni, a Monarchiához, a Magyar Királysághoz, a Román Királysághoz vagy a kommunista Romániához, amely kifosztotta, megfosztotta őket, idegen nyelven eskette fel őket egy másik hazára, szinte légmentesen bezárta és elzárta Magyarországtól, Európától, amíg a kommunizmus tartott (és tovább tartott, mint ők). Ahogy nagymamám az eskü szövegét mondta, talán egy pillanatra nem érezte magát idegennek egy országban, amely addig úgy viselkedett vele, mint egy bántalmazó szülő: hol megölelte, hol eltaszította, hol magáénak követelte, hol lemondott róla, miközben továbbra is, mindvégig, kíméletlen következetességgel tiszteletet követelt. A hasonlat akár folytatható is, az elvált szülők huzakodásaival, kölcsönös hűség-követeléseivel, egymás nyílt vagy titkos mocskolásával, gyűlölködésével, gyalázkodó, vad, hamu alatt parázsló szerelmével. A gyerekké tett polgár keserű pohara. Gondold meg és igyál.
Akivel nem bántak még soha így, aki mindig úgy érezhette, szeretik, aki mindig a maga ura volt a saját házában, hazájában, az fölényes biztonságérzettel szólhatja le ezt a szívszaggatóan patetikus jelenetet. Ám akit ütöttek vagy aláztak már ott, ahol biztonságban kellett volna lennie, az tudja, miről beszélek. Az ilyen ember többé nem adhatja tovább az agressziót, annak muszáj együttéreznie a bántalmazottal, függetlenül attól, hogy egyetért-e vele. Kötelessége, mert mindenkinek joga van a védelemre. Ha anyaország, akkor jogállam. Ahogy a jó szülő: elfogad.
»Elvesztettem az ígéret földjét: / rajta élek, új otthonom, / szülőföldem felragyog néha / a rejtegetett szavakon.// Kérdések, vádak / itthon és otthon: / állok, hallgatok, / rám fagy a sorsom.« Tizenhat évesen írtam le magamnak ezt a verset, hogy belakjam magamnak a végleges otthontalanságot. Azóta otthonra találtam benne.”