Fal helyett árkok

„Az egyesülés súlya? Hát nem nőtt össze, ami összetartozik, ahogy Willy Brandt fogalmazott harminc éve? Ennyi év, egy emberöltő nem volt elég, hogy a negyvenöt évig szétszakított német nép »összenőjön«? Hogyan lehetséges, hogy a ledöntött fal helyén még mindig gazdasági, társadalmi, kulturális, mentális »repedések«, sőt mély árkok húzódnak keletiek és nyugatiak között? Mi lehet az oka, hogy Angela Merkel negyedik kormányának teljesítményével a németek csak mintegy negyven százaléka elégedett, de a volt NDK területén élőknek alig több mint egyharmada? Az NDK-ban felnőtt kancellár részt vett az első teljesen elektromos Volkswagen személyautó-modell sorozatgyártása beindításának hétfői ünnepségén a türingiai Zwickauban – ahol a Trabantok millióit gyártották évtizedekig –, de üröm vegyülhetett örömébe, mivel pártja egy héttel korábban nagy pofont kapott a türingiai tartományi választásokon.

»Wir schaffen das!« (»Megcsináljuk/megoldjuk!«) – szajkózta sokáig a Németországba illegálisan beözönlő milliós migránstömeg befogadásán és integrálásán serénykedő Merkel, majd 2016. őszi »őszödi« beszédében beismerte, hogy az általa erőltetett Willkommenskultur és a bevándorlók integrációja kudarcot vallott, s azt (s)óhajtotta: »Ha tudnám, sok-sok évvel visszaforgatnám az idő kerekét.« Ez persze még neki sem sikerülhet. S nyilván ő is ismeri azokat az elemzéseket és előrejelzéseket, miszerint tovább emelkedik és húsz éven belül meghaladhatja a népesség egyharmadát a bevándorlók és bevándorló származásúak aránya Németországban, amely egyre mélyebb gazdasági, szociális és kulturális árkok szabdalta, töredezett társadalommá válik.

Helmut Kohl az egyesítés kancellárjaként vonult be a német történelembe. Tanítványa és utóda – aki kiengedte a szellemet a palackból – a legjobb úton halad afelé, hogy a széthullás kancellárja legyen. Nem csoda, ha sok németnek, különösen Keleten, keserű az öröme a fal leomlásának harmincadik évfordulóján.”