Nagyszerű Britannia, hová lettél?

„A hihetetlen, de igaz érzése kerített hatalmába, amikor másfél hete megjártam nagyszerű Angliát. London sokkolt a 12 évvel ezelőtti önmagához képest (Férjemet a 23 évvel ezelőttihez képest), nagykamasz fiam csak annyit mondott a visszaúton: most már érti kedvenc filmjét, a Gran Torinót, hogy Clint Eastwoodnak miből is volt elege…

Angolhon: nem nagy, már nem remek, nem is kiváló, legkevésbé nagyszerű. Ellenben zsúfolt, túl színes, túl megértő, túlságosan polkorrekt, túl megengedő, túl szexi, túl…, túl mindenen. Sok egy napra (is). És hol vannak az angolok? A sok kormos kémény már nem füstölög, a kastélyok, parkok már kevésbé idillikusak, mért legelők, ahogy kövér nyájak sincsenek (Skóciában még láttunk nyolc éve), Babits eltévedne... Sokkoló büszkeség, kaotikus városkép, talpalatnyi hely hiánya, gendersemleges mosdók, rossz utak, gaz, kóró, szemét, gondozatlan előkertek, rendezetlen porták – a fővárosban és vidéken egyaránt.

Bővebben: a helyi HÉV-ről a megállók plakátjain a munkahelyi pride-ot éltető (tanító?) hivatalos »reklámok« London főpolgármesterének ajánlásával, a Tower bejárata mellett hívogató kávézó mellékhelyiségében nem választható női mosdó, mivelhogy nincs, csak három darab semleges (71+) három parányi vízcsappal a közös térben (átlagos hetero nőként az is zavar, ha idegen férfival kell közösködnöm ilyen szituációban), aztán a Tower Bridge-nél a külön Pride hop-on városnéző busz, a meghatározhatatlan nemű utastársunk a metrón és a csókolózó melegpár a metróbejáratnál, a Temzén közlekedő turistahajó, amire látatlanban kell jegyet venni és ami jó 40 perc késés után érkezik meg (tény, hogy előre kiírták: 20 perc késés lehetséges) lehangolóbb látványt nyújtva, mint a pesti BKK-hajók a Dunán. Hongkongért tüntető ázsiaiak a Westminster előtt dobják fel a monoton sorállást az apátságba való bejutás alatt: »speak up Great Britain«. Kétórányi várakozás után bent ugyanaz a lassan mozgó tömeg  ̶  élvezhetetlen, amiért vártál. Ráadásul ragad az audioguide (nem törlik, fertőtlenítik minden használat után, mint nálunk a Terror Háza Múzeumban vagy a legszebb bajor kastélyokban), de legalább van magyar nyelvű is. A régi M7-es megrázkódtatásait felidéző autópálya, közepén burjánzó gyommal, oldalán az autókból kidobott flakonokkal, gyűrt papírral. Hajléktalanok a »tablettás« borukkal, leépült hadaró csonkaszavaikkal a megállókban és a tengerparton. Olajban tocsogó, a BAZ megyei zsíros csirkét megidéző nemzeti eledel (fish and chips) az utcán és az éttermekben, kocsmákban is, utóbbiakban nem oda illő két-háromhetes(!) és kéthónapos csecsemők, baba-mama klub a tengerparti város sörfőzdéjében. Ha ez még nem lenne elég: night-club a belvárosi öreg templomból/ban!

Night-club az angol tengerparti városban

Folyamatos elképedésemre a kiköltözött magyar rokonaim és a megismert ismeretlen honfitársaim válasza ugyanaz: »hülye angolok, angol hülyék!« Sok kultikus mondat van a Gyalog galoppban, de ez már nem a vicc kategória. A kintiek szerint London élhetetlen (egy EU-felmérés szerint Londonban a legrosszabb a közbiztonság a tagállamok nagyvárosai között: hat havi átlagos bűncselekmény ráta 100 lakosra vonatkozóan 42,53), ezért (is) költözik egyre több magyar az angol vidékre vagy haza. Nem bírják a sok nációt és az angol igénytelenséget – szól a kinti tanulság.”