Még szép, hogy a papok politizálhatnak!

„Politizálhat egy pap?

Politizálhat, persze, ez teljesen egyértelmű. Ő is állampolgár, szavazati joggal. Rá is vonatkozik a szólásszabadság joga. Hogy mikor és milyen jelleggel szerencsés vagy szerencsétlen megszólalnia, az más kérdés. Általában a baloldal árgus szemekkel figyeli, mikor politizál egy pap a szószéken, aztán diadalmasan lecsap rá. Ez történt az EP-választások napján is a pasaréti ferencesekkel kapcsolatban. Aztán kiderült, hogy a pap nem beszélt a saját pártpreferenciáiról, csak arról, hogy egy keresztény embernek illik az elveivel leginkább összhangban lévő pártra szavaznia. Én nem nagyon látom, ebben mi a meglepő vagy felháborító –, ha nem így szavazna egy hívő, akkor meglehetősen tudathasadásos állapotba kerülne. A szocialisták a szocialista pártra, a balos zöldek a kívül zöld, belül vörös dinnyepártokra szavaznak. Mondhatnám, nincs itt semmi látnivaló. Csak ugye a szekuláris baloldal utálja, ha az egyház politizál – kivéve persze, ha Ferenc pápa felszólal a bevándorlók meg e klímavédelem mellett, esetleg a multikkal szemben. Emlékszem, egyszer TGM lamentált azon, hogy az egyház miért nem határolódik el a Jobbiktól – no akkor most kell politizálnia az egyháznak, vagy nem? A gyakorlatban pontosan elég, ha az egyház és az állam szétválasztása szervezeti különválasztást jelent, ettől még igenis jó, ha a két szféra együttműködik. A híveknek pedig ugyanolyan joguk van világlátásukat képviselni a demokratikus közéletben, mint bárki másnak. Ha tehát szerintük a vallás közügy, akkor a vallás közügy. Ez teljesen demokratikus. Richard Weaver híres könyvcímével élve: az eszméknek következményeik vannak, tehát a keresztény elveket igenis képviselni kell a közéletben, és amennyire lehet, átültetni a gyakorlatba. Persze az ember tökéletlenségével és azzal, hogy a konkoly a búza közé keveredik, a keresztény politikusoknak is számolniuk kell Szent Ágoston nyomán.

Az embernek olyan érzése van, hogy a baloldaliak kedvelt felszólítása (»Egy pap ne politizáljon!«) valójában azt jelenti: ne szólaljon meg a pap semmilyen, az embereket igazán elevenen érdeklő kérdésben. Inkább vonuljon szépen vissza, és foglalkozzon a lelkecskékkel… (Amely tevékenység alatt sokszor valami totálisan ártalmatlan, »békés« semmittevést értenek.)

Valóban; illetve olyankor mégis ujjongani szoktak, amikor egy-egy pap nekik tetsző módon politizál. Ha James Martin jezsuita felszólal az LMBTQ-mozgalom mellett, az üdvözlendő. Ha viszont a pápa felszólal a melegházasság ellen, akkor ne szóljon bele a világ dolgaiba. Meglehetős következetlenség.

Gyakran megemlíted, hogy bár Istennek nyilvánvalóan mindenhez köze van, a politika szférája mégiscsak rendelkezik bizonyos autonómiával, avagy „méltósággal”. Beszélnél erről kicsit bővebben?

A II. Vatikáni Zsinat Gaudium et Spes című lelkipásztori konstitúciója az egyház szerepéről a mai világban elismeri »a földi dolgok jogos autonómiáját«, hiszen »épp a teremtés tényéből következik, hogy minden dolognak megvan a maga állaga, igazsága és jósága, megvannak a saját törvényei, és megvan a saját rendje”«. Hozzáteszi viszont: a mulandó dolgok autonómiája nem azt jelenti, »hogy a teremtett dolgok nem függnek Istentől, s hogy az ember a Teremtőt figyelmen kívül hagyva rendelkezhet velük«. A politikának saját módszertana van, ha tetszik, a rá bízott sajátos feladatoknak megfelelően. Azt azonban nem gondolom, hogy a politika mentes lehetne a moráltól, és csak a hatalom megszerzése és megtartása lenne a célja, ilyen szempontból maximum viszonylagos autonómiát lehet tulajdonítani neki. A hatalomnak is célja van ugyanis, a hatalmon levésen túl: a közjó szolgálata. De minden ellentmondást, minden nehézséget nem lehet feloldani, a politika mindig erősen siker- és hatalomorientált lesz. Szóval ez ügyben mérsékelt realista vagyok, de óvnék a kemény realisták cinizmusától.