”A kormány gyűlöletkampánya három éve alatt a magyar társadalom nagy része elvesztette a fogékonyságát az empátiára. Az euroatlanti világban megizmosodó szélsőséges populizmus, valamint idehaza a kormánypártok jobbszélre húzó politikája felbiztatta és felerősítette a hangját a korábban csak »otthon, a négy fal között« náculóknak. Ma már a fideszes politikusoknál nem néppárti kollégáik jelentik a nemzetközi hivatkozási alapot és viszonyítási pontot, hanem sokkal inkább Trump, Le Pen és Nigel Farage. Ebbe a közegbe robbant be a focivébé és a francia válogatott a megannyi színesbőrű játékosával.
Kis kitérő, de soha nem értettem, hogy miképp keletkeznek a magyar Barcelona-, Real Madrid- vagy éppen Arsenal-szurkolók. Még kevésbé felfogható a számomra, hogy tud valaki magyarként egy másik nemzet válogatottjának szorítani – sokszor olyankor is, ha mondjuk a magyarokkal meccselnek. Megdöbbentő volt látni a legutóbb a Magyarországgal selejtezőt játszó Portugália válogatottjának szurkoló magyarokat. Miképpen dönti el valaki, hogy egy távoli ország általa élőben adott esetben soha nem látott csapatáért fog szorítani? Nyilván más helyzet, ha egy világversenyre a magyar csapat nem jut ki, és az ember fia jobb híján ilyen-olyan okból talál valamely rokonszenves nemzetet, amelynek sikere nem közömbös a számára. Mint az idei futball-világbajnokságon a horvátokat.
Ahogy látom, a többség a múlt vasárnapi döntőben inkább a franciák négerválogatottjának ellenében találta meg magának őket, mintsem valamely, a közös történelmi múlt miatti szimpátia okán.”
