Egy amnéziás nép küzdelme az emlékeiért

„Két fontos folyamatnak vagyunk tehát tanúi, egyrészt az elismerésért vívott küzdelem máig nem fejeződött be. Másrészt a történelmi múltjukkal és a jövőjükkel egyaránt öntudatosan viselkedő civilek magukat tartják emlékezetpolitikájuk birtokosainak. Fáradhatatlanul kutatnak országos és helyi viszonylatban is. Ez az egyik oka, hogy számos településen emléktáblát, emlékművet avatnak és megnevezni próbálják a saját településükről elhurcoltakat. Azok a civilek és kisebbségi önkormányzatok, amelyek élére álltak helyben ennek a feladatnak sajátos fejlődésen mennek keresztül. Megnőtt a tekintélyük nem pusztán a romák, de a település vezetői és lakosai szemében is, igazi közösségfejlesztőkké válnak.

Az is egyre nyilvánvalóbb, hogy bármilyen ügyünket csak együtt tudjuk megoldani, vagyis a többségi intézményeket kell a sajátnak tűnő ügyeinkben is társunkká tenni. Így van ez a megemlékezésekkel is. Mint ahogy elengedhetetlenül fontos, hogy nemzeti ünnepeinken a cigány közösségek is jelen legyenek, éppoly elengedhetetlenül fontos, hogy a település nem cigány lakosai is, sőt, a település vezető testületei is részt vegyenek a mi kisebbségünk jeles napjain. Ha ellene vagyunk az elkülönítésnek, és ha járhatatlannak tartjuk az elkülönülést, nincs más út, mint rendezvényeinket a települések közösségi tereibe vinni. Bánatunkat a közösség közös bánatává tenni. Csak ha érvényt szerzünk ennek a közös múltat, közös jelent, közös jövőt szimbolizáló együttműködésnek – csak akkor mondhatjuk, hogy mindent megtettünk a kirekesztés ellen.

Míg a május tizenhatodikai ünnep a túlélők bátorítására, az élet ünneplésére szolgál augusztus másodika az emlékezés napja. Koszorúinkat és gyertyáinkat a Nehru parton álló emlékműhez idén is elvisszük, hogy eltaláljon áldozataink lelkéhez. Az ünnepséget azonban idén is a Holokauszt Emlékközpontban szervezik a civilek, augusztus 3-án, 17 órától.

Hogy helyükre kerüljenek a mozaikok, s hogy birtokosai maradjunk saját történelmünknek és emlékezetpolitikánknak.”