Bűn világszínvonalú egészségügyről beszélni

„Adjunk meg annyit a házelnöknek és elvbarátainak, hogy Budapestről nézve a világszínvonal csak egy kicsit elérhetetlen távolságba vesző áhított cél. De ha Kövér László kimozdult volna a fővárosból, legalább papíron, tudná, hogy ettől a céltól országos szinten, de főleg egyes területeken messzebb már nem is lehetnénk. A társadalmi egyenlőtlenségek ugyanis súlyosan kiütköznek az egészségügy bizonyos aspektusaiban, ahogy az az első magyar egészségügyi teljesítményértékelésből is kiderül – és talán mondanunk sem kell, hogy ezek a rideg statisztikai számok emberi életeket követelnek.

Vegyünk néhány egyszerűbb példát.

A várható élettartam mutatja meg talán a legjobban, miről is van szó: a gazdaságilag az országos átlagtól elmaradó észak-magyarországi régióban a férfiak átlagosan 7, a nők pedig 8 évvel hamarabb halnak meg, mint Közép-Magyarországon. Még ennél is beszédesebb, hogy egy alapfokú végzettségű férfi 12, egy ugyanilyen végzettségű nő 5,6 évvel él rövidebb ideig, mint egy felsőfokú végzettségű, azonos nemű honfitársa. Tehát az, hogy az ország melyik részén él valaki, nagyban befolyásolja, hogy meddig él – mint ahogy az sem mindegy, hogy milyen végzettséggel (s így milyen életpályával) bír valaki. Egy Borsod megyei közmunkás és egy fővárosi értelmiségi kilátásai közt Kínányi szakadék tátong.

Az okok is beszédesek. Kezdjük az ellátórendszer hiányosságaival: a leszakadó térségekben jóval nagyobb a tartósan betöltetlen háziorvosi praxisok aránya, mint mondjuk a fővárosban. 440 ezer embernek nincs jelenleg állandó háziorvosa az országban, a legrosszabb helyzetben az olyan megyék vannak, mint például Nógrád, Borsod és Békés megye. Vagyis az első lépés a gyógyulás, vagy egyáltalán a betegség felismerése felé megugorhatatlan probléma az elnéptelenedő falvakban, »a végeken«, a legkiszolgáltatottabb térségekben.”