Az Amerikai pasztorálnak két igen nagy erőssége van. Az egyik koncepcionális jellegű: végre egy film, ami a hatvanas évek Amerikájának társadalmi és politikai helyzetábrázolásában eltekint a szokásos, végtelenül kommersz és bután naiv megközelítéstől, vagyis a vietnámi háborút ellenző csoportokból kinőtt mozgalmak körtáncot járó, virágkoszorús, békés, kedélyes és igazságkereső hippikként való buksisimogató primér ábrázolásától. Ez a beállítás egyébként a non-konformizmust kritika nélkül piedesztálra emeli (amiből önmagában is sok morális értékítélet fakad) és teljesen hazug módon a Nixon-adminisztráció bírálatának kedvező megítélése miatt a céltalan rombolást és erőszakot is hajlamos utólag legitimálni. Ezzel szemben Ewan McGregor első rendezése simán az arcunkba vágja milyen az, amikor kamaszos lelkesedésből a radikális anarchizmusba sodródik egy átlagos (bár meglehetősen terhelt) lány. Hogy milyen az, amikor a világbékéért már emberek felrobbantásával küzdenek olyan mindent megkérdőjelező, zavart emberek, akik egyébként az amerikai középosztály tagjaiként nem is ismerik a nélkülözést, kifejezetten megszokták, hogy apuci kimegy eléjük a vonathoz (aki egyébként a konkrét gyilkosságig a legvadabb baromságokat is csak elnéző mosollyal és együttműködő hangnemmel díjazza) és bár erősen akarnak valamit, nem tudják, hogy pontosan mi is az. A másik erőssége a filmnek egy ettől valójában függetlenül is vizsgálható szál: egy olyan családi drámának a bemutatása, amikor két egymást és a lányukat is szerető, jó egzisztenciájú szülő értetlenül és szinte eszköztelenül nézi, ahogy a lányuk fokozatosan egy eleven gyűlölethengerré válik, ami mindent elpusztít maga körül, felemészti az anyja józan eszét, az apja szerető, gondoskodó mentalitása pedig zátonyra fut a lány kérlelhetetlenül önsorsrontó attitűdjén. Amit viszont nagyon nehéz volt nézni, az a McGregor által alakított főszereplő, Seymour "Swede" Levov akaratgyenge és végletesen megengedő apafigurája, aki mindig csak kétségbeeséssel és tehetetlenséggel reagál a lánya azon kitöréseire, amelyek egyre durvábbá válva a családból való kiszakadásáig vezetnek. Külön érdekesség a család pszichológusának (a kor tipikus liberális értelmiségije) felelősségének feszegetése az egyéni tragédiához vezető döntésekben. Sajátos hangulatú film, de vannak hiányosságai is, amik gátolják, hogy a szereplők igazán közel kerülhessenek hozzánk.
Számi vér
Érzékeny és elgondolkodtató mű a beilleszkedés korlátairól, a kisebbségi lét sajátos törvényszerűségeiről és a '30as évek bugyuta eugenikájáról. A film kerettörténeteként egy temetés miatti összejövetel szolgál, ennek kapcsán a már idős Elle Marja fiával és unokájával érkezik származási helyére Lappföldre, de a konok és makacs nő ellenséges mindennel, ami lapp származására emlékezteti. Életére való visszatekintéséből megértjük, hogy egész életében küzdött azért, hogy céljai megvalósításáért letagadja számi vérét, és elhitesse magáról, hogy svéd. Mindezt egy olyan világban, amiben a számikat alacsonyabbrendűeknek tartották, akik nem tanulhattak tovább és legjobb esetben is egzotikus, tudományosan vizsgálandó népségként bántak velük. A főszereplő Elle Marja zömök termetével és sajátos arcvonásaival már megjelenésével is kirí a nyúlánk svédek közül, akik közé tartozni szeretne. A sorozatos kudarcok mellett kitartása lapp családja és rokonai rosszallása és a svéd társadalom folyamatos arculcsapásai ellenére is továbbhajtja. Az ár azonban az önazonosság elvesztése. Szomorú alkotás.
20. századi nők
Az 1979-ben játszódó történet kiváló körképet mutat a korszak útkereső mentalitásáról: a hippikorszak már kifutóban, de a nyomai még jelen vannak, a korábban helyesnek vélt rend már megkérdőjeleződött, de még nincs semmi helyette, a hagyományos család atomizálódott. Dorothea (akit a film legnagyobb nevének számító Annette Bening játszik remekül), a gyerekét egyedül nevelő, kissé bogaras anya albérlőjét, Abbie-t (Grete Gerwig), egy egzaltált, feminista művészlelket és Julie-t, a tizenéves, meglehetősen különösen viselkedő kamaszlányt is bevonja fia nevelésébe, amikor azt érzi, hogy ő ehhez már kevés. Julie (az érdekes arcú Elle Fanning alakításában) egyébként a fiú, Jamie plátói szerelme. Jamie egy kamaszos éleslátással és kritikai érzékkel rendelkező, de bizonytalan srác, akinek az egyetlen potenciális apaképe a másik albérlő, az ezermester William (megformálója: Billy Crudup) lehetne, aki az egyébként is átjáróháznak számító családban már majdnem biztos pontnak tűnik. William azonban csak mellékszereplője a család életének: kedves, kissé ezoterikus, céltalan életű fickó, aki a női nem nagy kedvelője, de inkább bávatag megfigyelője az eseményeknek, mintsem alakítója.
A film legnagyobb erénye, hogy vicces, önfeledt és nem akar semmilyen ideológiát az emberre erőltetni, csak ábrázol és maximum implicite kérdez. Az egészet belengi egy édes-szomorú, de önironikus hangulat, amely a vicces ruhák és bűnrossz zenék, valamint a csendes családi bénázások mellett a kor kaliforniai filterén keresztül szinte békebeli hangulatot áraszt, a nagy átalakulások előtti utolsó évek tét nélküli vesződségeinek finom alapzaját.
Loving
A filmet nézve durva belegondolni, hogy az ötvenes évek Amerikájában (ami nem volt annyira rég) még előfordulhatott, hogy az éjszaka közepén rátörtek egy házaspárra a saját házában és letartóztatták őket, mert törvénytelennek számított – legalábbis Virginiában – egy fehér és egy színesbőrű ember házassága. Mindez az elhíresült Racial Integrity Act nyomán, amely állami törvényként még 1924-ből, az eugenika (a társadalmi mérnökösködés, a rasszizmus és a genetikailag öröklődő tulajdonságok korai vizsgálatának bizarr szerelemgyereke) fénykorából maradt meg éppen a Loving házaspár hosszú pereskedésének végéig, amikor az amerikai Legfelsőbb Bíróság végre eltörölte 1967-ben.
A szójátéknak is beillő című Loving nemcsak a két egymást erős hittel szerető embernek a külvilág által támasztott akadályokkal való megküzdésének és a hivatalok gerinctelen packázásának ábrázolása miatt, hanem Joel Edgerton játéka (Richard Lovingot, egy fehérbőrű kőművest alakít) és a szerephez szükséges fizikai átalakulása miatt is megkapó. Edgerton nagy beleéléssel alakítja a jellegzetes szájtartással beszélő, szűkszavú és egyszerű gondolkodású férjet, aki nem egy hőstípus, csak egy végletekig elszánt ember. A női főszereplő, a Richard feleségét játszó Ruth Negga is kiváló választás volt: egyszerre törékeny és finom, de közben erős és határozott nő, aki sokszor tartja férjében a lelket. A helyi sheriffet megformázó, apja révén magyar származású Marton Csokas (egyébként félelmetesen hasonlít Kevin Spacey-re) is igen meggyőző szigorú, ellenszenves nézésével, a házaspár kérlelhetetlen ellenfeleként. Maga a történet néha letérdel és túlságosan vontatottá válik (lehetett volna húzni belőle) és érdekes módon néhány jelenettől eltekintve hiányzik belőle az igazi feszültség, a Legfelsőbb Bíróság végső döntéséről pedig furcsa módon csak röviden elbeszélve értesülünk. Bár a Loving néhányaknak a homoszexuális házasság elfogadásáért való küzdelem analógiájaként szolgálhat, véleményem szerint hibát követnek el azok, akik propagandafilmet akarnak belőle csinálni. Mind az eredeti, igaz történet, mind a film az egyszerűsége által működőképes, a politikai (ráadásul ráépült) szólamok gyengítik a hatásosságát. A David Wingo által jegyzett filmzene óvatos, magát nem előtérbe toló, de mégis érzelmes megközelítésű és egyszerű szépségű.
Nyers
Ennek a filmnek az egyik legnagyobb problémája, hogy túl van hype-olva. Az előzetesen könnyen osztogatott szuperlatívuszok sem a durvasága, sem a mélysége tekintetében nem voltak indokoltak. A Nyers egy meglehetősen beteg alkotás, érdekes alapsztori, de sok tekintetben elnagyolt és kidolgozatlan. Alapvetően pedig egy vámpírtörténet jellegzetesen francia parafrázisa is lehetne, még ha nem is vámpírok szerepelnek benne. Justine az állatorvosi karra érkezik elsőéves újoncként és beavatási szertartásokon kell részt vennie, ami a vegetáriánus családból származó lánynak igazi kihívást jelent (legalábbis elsőre így tűnik). Aztán többek között diabolikus nővére aktív közreműködésével eldurvulnak a dolgok és a finomvonású, félénk Justine-ból a nyers hús hatására előtör az állat. Egyre aberráltabb események követik egymást, a két nővér kapcsolata pedig lassan két ragadozó sajátosan rivalizáló, de mégis testvéri viszonyává alakul. Ami teljesen felesleges vonal volt a filmben: Justine hallgatótársának és szobatársának, a lassan baráttá váló Adrien (Rabah Nait Oufella) homoszexuális kapcsolatainak folyamatos hangsúlyozása (ráadásul egy alkalommal még Justine és Adrien között is szexuális kapcsolat jön létre, ami végképp ellentmond az addig sulykolt beállításnak). Az egész filmet belengi a polgárpukkasztás öncélú légköre, és a perverziók kényszeres fokozása. Tény, hogy nem való érzékeny gyomrúaknak, de láttam már durvábbat és ha már itt tartunk: hatásosabb és egyben jobban kidolgozott filmet is.
Kokszongi sirató
Nyavalygássorozat. Ez az első, ami eszembe jut erről a dél-koreai filmről. A másik, hogy baromi hosszú volt, és már nagyon vártam, hogy vége legyen. A Kokszongi sirató furcsa keveréke Az ördögűző vagy A rítus ázsiai koppintásának, egy helyenként döcögve haladó unalmas kriminek és egy zombi-horror vígjátéknak. Egyúttal rájöttem, hogy én a férfi főszereplők fejhangon sipítozva zokogását (különösen bizonyos hangmagasság fölött) csak igen rövid ideig tolerálom. Namost ezt viszonylag hamar sikerült kimaxolnia a filmnek, innentől viszont úgy éreztem, mintha egy csoport végletesen mimóza figura önhergelő hisztériasorozatát kéne néznem. Hosszú percek teltek el üvöltve bőgéssel, takonygyártással és fájdalmas arccal fetrengéssel, amit nemhogy megindítónak nem éreztem, hanem végtelenül olcsó és ripacskodó volt. Félreértés ne essék: igenis van olyan emberi dráma, aminek esetében nem érezzük nevetségesnek a színészi alakítást. Ezt a hisztiparádét például óhatatlanul összevetettem a fejemben a Hetedik egyik elhíresült jelenetével, amikor David Mills nyomozó (Brad Pitt) rájön, hogy az általa üldözött pszichopata bűnöző a felesége levágott fejét rakta egy dobozba. Magánkívül van fájdalmában, de egyetlen pillanatra sem válik nevetségessé. Ehhez képest Jong-gu, aki nem mellékesen rendőrtiszt lenne, teljesen töketlenül reagál minden kihívásra, de a kollégái is hasonló kaliberek. A film maga pedig szellemek által megszállt emberek, fekete mágia, zombik, véres fényképek, áldozati állatok, ún. „szimpatikus mágia”, sámánok egymásra hányt egyvelegének tűnik, mintha a koncepcióba bármi bekerülhetett volna, ami természetfeletti vonatkozású. A történet egyszerűen túlbonyolított és túlságosan elnyújtott, így az egyszeri néző érdeklődésének az eróziója közben csöndben halad előre, amelyet csak időnként tud megszakítani egy-egy végtelenül bizarr (egy zombi komikumba hajló ámokfutása, amit eredetileg valószínűleg nem viccnek szántak, de a közönség nagyrésze röhögött rajta) vagy néha egy-egy tényleg hatásosabb (pl. mikor az ördög megmutatja a valódi alakját) jelenet. Összességében nem tetszett a film.