A megcsúfolt forradalom

„Napok után sem csitul a felháborodás, hogy a forradalom emlékére tartott központi ünnepséget a hátsó sorokban sikerült egy provokatőr kisebbségnek a futballhuliganizmus kultúrája felé elmozdítani. Megtalálták a rést, amelyen becsusszanva még pukkasztható a polgár, mert nagy tömegben megjelenik: ünnepelni és emlékezni akar. Képzeljük el, hogy fordítva áll a dolog: a kendermagos ember vacsorázni akar, de a fülébe sípolnak. Aludni szeretne: sípolnak a hálószobában. Szeretkezni óhajtana vagy elszívni egy spanglit: sípolnak. Vajon hány feljelentés születne a sérülő emberi jogai kapcsán?

A békés ünneplőnek ehhez képest nincsenek emberi jogai. Tűrnie kell, hogy szétfütyülik a Himnuszt, hogy semmit sem hallhat és érthet a színpadon előadott ötvenhatos kamasznaplóból, később a lengyel elnök vagy a magyar miniszterelnök mondataiból. Merthogy a szólásszabadság mindent felülír. De miért erősebb jog a sípolók szólásszabadsága a síptalanok hallásszabadságánál? Jogos kérdés, teoretikus kérdés – csakhogy ott és akkor feloldhatatlan. Jön egy nyeszlett vagy drabális valaki, egyik keze a sípon, a másik a kamerázó okostelefonon, és lerí róla, hogy az a műsor: hogyan támadják, hogyan ütik őt meg a »türelmetlen« orbánista polgárok, akiknek épp orvul behatoltak az intim szférájába. Tipikus XX. századi provokáció, XXI. századi technikával. Ráadásul nem tudni, ki a civil kép- és hangrögzítő, és ki a profi »újságíró« – az idézőjel azért jogos, mert az utóbbi is a provokáció organikus részese.”