Mélyülő európai törésvonalak

„Európában nem lesz béke, ha az államokat a nemzeti szuverenitás alapján alkotják újra… Európa országai túl kicsik ahhoz, hogy garantálják népeiknek a szükséges mértékű gyarapodást és társadalmi fejlődést. Az európai államoknak egy föderációban kell egyesülniük – az európai egység atyjának tekintett Jean Monnet még 1943-ban fogalmazta meg e gondolatokat. Nem sokkal később Winston Churchill már az Európai Egyesült Államok létrehozásának szükségességét fejtegette, Robert Schuman pedig egy hat állam alkotta szervezet létrehozásával lefektette az Európai Unió alapjait.

Azóta e közösség 28 tagra bővült, a nemzeti szuverenitásról azonban közel 60 évvel a római szerződés aláírása után sem akar lemondani egyetlen tag sem. Közben óriási változáson ment át a világ. A háború ijesztő élménye már történelem, s nem bír elég összetartó erővel, recseg-ropog a II. világháború után liberális alapokon kialakult világrend is. Ezt megtetézve új kihívásokat jelent a globalizáció, az internet forradalma és a világ fejlettebb részét 2008 óta sújtó gazdasági válság is. Európa ugyan gazdasági súlyát tekintve még vezető hatalom, geopolitikai értelemben azonban vészes gyorsasággal marginalizálódik. A jólétben elkényelmesedve gyengül a kisugárzása, katonai erő nélkül olvad a befolyása, sokat hangoztatott értékei a változások hatására sokak szemében megkérdőjeleződnek, ráadásul a sűrűsödő viharfelhők láttán a hagyományos európai elit bezárkózik, így tehetetlensége mind jobban kiütközik.

Az elmúlt mintegy hat évtizedben sem sikerült kialakítani egy európai politikai nemzetet, ebből következően a kontinensnek hatékony vezetése sem lehet, az Európai Bizottság legitimációja gyenge, amit csak fokoz a társadalmak szemét szúró csinovnyikok hada. További problémát okoz, hogy nemzeti szinteken is hanyatlik a politikai osztály. Ebben a helyzetben a legsürgetőbb kihívásokat a legerősebb hatalom, Németország próbálja megoldani kézi vezérléssel, ami csak újabb ellenérzéseket szül. Mélyülnek az észak és dél, valamint a kelet és nyugat közötti törésvonalak. Ehhez járul a globalizáció nyerteseinek szűk köre és a vesztesek széles rétege közötti ellentét kiéleződése. Az elszegényedők nemzeti kormányaiknál keresnek védelmet, ami csak erősíti az unión belüli széttartást. A szociális különbségek növekedése, az olló kinyílása generálta elkeseredés emellett a bal- és jobboldali radikálisokhoz tereli az elit ellen lázadó tömegeket, ami nemcsak a hagyományos európai értékeket kérdőjelezi meg, de a válság egy újabb jeleként legitimmé teszi az agresszív beszédmódot is.

A széttartó folyamatokat erősíthetik az elkövetkező napok eseményei, így a kilépésről dönteni hivatott brit referendum és a spanyol választások. Már az úgynevezett migránsválság egyértelművé tette az Európai Unió megosztottságát, a problémakezelés hatékonyságának hiányát uniós és több országban nemzeti szinten. Az is világossá vált, hogy a politikai korrektség fetisizálása, a mindent felülíró nyitottság éppúgy nem vezet sehova, mint a másik oldalon tomboló, rossz értelemben vett populizmus, a félelemre alapozott agresszív és cinikus idegenellenesség. Ha másért nem, azért is meg kellene találni az önzés és a szolidaritás között az arany középutat, mert az Európát fenyegető terrorizmus már nem szociális, hanem ideológiai alapú, a nyugati civilizáció ellen irányul. E válság kezelésének szinte minden fordulata koptatja az Európai Uniót. Még az egyébként rövid távon mindenképpen hatékonynak tűnő, törökökkel kötött alku is, hiszen Erdogan országa az évtizedek óta húzódó integrációs folyamat során talán soha nem állt oly távol az európai értékektől, mint most. E gondok mellett szinte már eltörpül a valójában máig nem megoldott görög válság. Nemrég még sokan úgy gondolták, hogy ez lesz az Európai Unió sírásója, míg most ezt a szerepet a brexit vette át.

Kisebb csoda lesz, ha az EU június végén is úgy néz majd ki, mint most. Persze csodák vannak, hiszen majdnem ebbe a kategóriába tartozik, hogy Bécsben nem a szélsőjobboldali nacionalista FPÖ jelöltje győzött, s Ausztria nem csatlakozott az Európai Unió csónakját erőteljesen billegtető közép-európai klubhoz. A nemek győzelme Nagy-Britanniában és a Brüsszellel szembemenő baloldali Podemos esetleges sikere Spanyolországban az euroszkeptikusokat tovább erősítve földrengésszerű változásokat indíthat el. Az eddiginél is hangosabb és elkeseredettebb viták ideje elé nézünk, s ez rövid távon mindenképpen csak mélyíti az unión belüli törésvonalakat. Már csak azért is, mert az integráció mélyítésének és szélesítésének krízishelyzetekben eddig bevált útja most nem járható. Sokkal valószínűbb az unió többsebességűvé válásának egyértelműsödése, amely nem szélesíti, inkább szűkíti az ebben a helyzetben jó eséllyel marginalizálódó Közép-Európa, benne Magyarország mozgásterét is.”