Felnőtt vagyok. De mitől?

"Régen mintha egyértelműbb lett volna a határ felnőtt- és gyermekkor között. A középkorban nem is volt gyerekkor: a gyerekeket kis felnőtteknek tekintették. Később, úgy a 90-es évek közepéig egy gyerek addig volt gyerek, amíg be nem töltötte a 18-at. Onnantól felnőttnek tekintették. Leérettségizett, elment dolgozni, vagy egyetemre, családot alapított, munkája lett, fizeti a csekkjeit, hitelt törleszt, ez az élet rendje, így élnek a felnőttek.

Ma pedig, abban a korban, amikor sokszor még a harmincévesek sem repülnek ki, miközben sok tizenéves tapasztaltabb szexuálisan, mint számos negyvenes, minden eddiginél időszerűbb a kérdés: mitől válunk felnőtté?

A felnőttség definiálására igen sok elmélet született. (...)

Azt hiszem, a felnőtté válás inkább érzés, mint egy időpont. Sőt: valószínűleg nem minden részünk válik felnőtté, vagy nem egyszerre. Nemrég megkérdeztem egy 40-es évei vége felé járó férfit, felnőttnek érzi-e magát. Azt felelte: >>Sok szempontból igen, mert a körülmények rákényszerítettek, hogy felnőjek, de van egy részem, ami ma is gyerek. És lehet, hogy ez sosem fog megváltozni.<<

Én örültem ennek a válasznak. Emlékszünk még a Hahó, Öcsi! –re, amiben a négyéves Kovács Krisztián az őrületbe kergeti nagyon komoly, mindig siető és fontoskodó, a kor elvárásainak tökéletesen megfelelő szüleit? Na, pont ilyennek nem szabad lennie egy felnőttnek! Mert az ilyen felnőttek termelni akarnak és eredményeket felmutatni, rohanni és hasznosnak lenni, elvárásoknak megfelelni és tökéletes képet mutatni. Pedig az élet nem ilyen. Az ember nem ilyen. És a felnőttség sem arról szól, hogy felejtsük el, milyen volt gyereknek lenni. Hanem pont arról, hogy ne felejtsük el, de használjuk az addig megszerzett tapasztalatokat arra, hogy fejlődni és magasabb szinteket elérni legyünk képesek."