Halálosan hosszú betegátadás

“»A betegátadás jelentősen elhúzódott«

Olyannyira, hogy a beteg nem élte túl. Nem élte túl a 37 éves nő a kórházak közötti pingpong meccset, amit az Országos Mentőszolgálat közvetített. Ugyanis – sajtóhírek szerint – egy 37 éves nő Budapest XII. kerületének a kellős közepén rosszul lett és stroke gyanúval a mentőszolgálat megpróbálta elhelyezni valamelyik ügyeletes kórházba, azonban mire ez sikerült, kiderült, hogy a betegnek nem stroke-ja van, hanem főütőér-szakadása és sajnos műtét közben meghalt.

Budapest kórházi felosztása rendkívül ésszerűtlen és bonyolult, leginkább a főorvosi és kórházigazgatói érdekeken alapul. Sarkítva úgy néz ki, hogy ugyanaz a kórház hétfőn képes betegellátásra, de kedden már nem. Egyik nap nyitva van, a másik nap meg zárva, de amikor nyitva van akkor is lehet zárva, mert éppen teltházat jelent és szabad ágy hiányában nem fogad. Azt pedig, hogy egy adott intézmény havonta hányszor jelenthet teljes kapacitást, azaz szabad ágy-hiányt, az égvilágon semmi sem szabályozza(…)

De hogy miért nem került a beteg a Szent Imre Kórházba, ahol elég széles szakmai spektrum képes fogadni a betegeket, akár érsebésszel és neurológussal is? Mert a Szent Imre Kórház ügyeletes orvosa elutasította a beteget, legalábbis a sajtó információi szerint. Csak azt nem értem, hogy ezt hogyan tehette meg, ugyanis a sürgősségi ellátásban nem igazán értelmezhető a területi illetékesség. Persze annak semmi teteje, hogy például Debrecenből hozzanak a Szent Imre sürgősségi osztályára beteget, na de a szomszéd kerületből? Ha a beteg itt megjelent, akkor el kell látni, legalábbis sürgősségi szempontból. Tessék megszokni azt a furcsa állítást, hogy a kórház nem szívességet tesz, ha a beteget fogadja, hanem ez a dolga, ennek megfelelően a mentőszolgálat meg nem könyörög a beteg elhelyezéséért, hanem oda viszi a beteget, ahova való.(…)

Utólag azért persze mindig könnyű okosnak lenni. De ebben az esetben jól látható hibák, vagy hibáknak vélt események követik egymást. A fentiekből következik, hogy a beteg halálát nem egy egyéni rossz döntés, hanem rendszerhiba okozta. A rendszerhiba pedig kiterjed a mentőszemélyzet oktatásától (ne feledjük, hogy néhány önjelölt, középszerű professzorhallgató az utóbbi években olyan ostoba és erőszakos képzést vezetett be, hogy a diagnosztikai tévedés akár ennek is lehet a következménye), a kórházi struktúrán, a kórházvezetés felelőségén keresztül, az egészségpolitika meghatározóikig terjed. Be kell látnunk, hogy nincs tovább, a budapesti egészségügyi ellátórendszerhez minél előbb hozzá kell nyúlni. És szerencsére most úgy néz ki, hogy erre a politikai akarat is megvan, mert az államtitkár úr öt pontjában szerepel a budapesti kórházi struktúra megváltoztatása. Csak azt nem értem, hogy mire várunk. Miért nem kezdődött  már el az átalakítás?

A rossz hír azonban az, hogy nem egy csúcs kórház kell Budapestre, hanem négy, mert csak így teremthető meg a kívánatos ágyszám és szüntethető meg az ellátás szétziláltsága.”