Erre tessék gombot varrni, Magyar úr! Az Európai Bizottságnak pedig ezúton is hálásan köszönjük
Némelyeknek egyszerűen mindig sikerül olyan szögből nézni az eseményeket, ahonnan Magyarország egy merő lúzer. Francesca Rivafinoli írása.
Ha cinikus akarnék lenni, azt mondhatnám, hogy a két szász erődtemplom tornya úgy dőlt össze, mint a szász származású román, Klaus Johannis államelnök népszerűsége.
„Ha cinikus akarnék lenni – márpedig miért is ne lennék az, hiszen annyi »koronás« állami fő jár elöl a jó példával –, azt mondhatnám, hogy a két szász erődtemplom tornya úgy dőlt össze, mint a szász származású román, Klaus Johannis államelnök népszerűsége.
Persze másról, többről van itt szó, mint némi tehetetlenségből fakadó cinizmusról, illetve frappánsnak tűnő hasonlatról. A politikusok feltűnése és eltűnése, ha tetszik, normális. Jönnek, látnak, győznek, építenek, lopnak, okosakat, nagyokat vagy hülyeségeket mondanak, aztán eltűnnek a magán- és egyéb szférákban vagy a börtönben, ki-ki habitusa, génállománya avagy mázlija szerint. Igaz, a templomok is összedőlnek néha. Például háború idején. A hódító jön és jó esetben csak a vallási »felségjelet« cseréli le. Ez a pragmatikus fajta. Rossz porig rombolja a leigázott ellenfél templomait.
Kétfajta rombolás létezik. Az egyik aktív. Vagyis a hódító szépen felállítja az ágyúit és addig lövi a célpontot, amíg az összedől. Pont. Ez a fajta pusztítás mégis valahol tökös. Mert vállalja.
A másik fajta rombolás passzív. Vagyis az illetékesek (egyelőre maradjunk ennyiben) élik az életüket, emigrálnak, fogynak (szászok), vagy éppen betelepülnek, gyarapodnak (románok), és közben még büszkén mutogatják is a »célpontokat«, amelyek szép lassan megereszkednek, hogy aztán egy szép napon összerogyjanak. Ez történt a közelmúltban a rádosi, majd a szászveresmarti erődtemplomok tornyaival. Hellyel-közzel 500, illetve 700 évig megálltak a lábukon. Aztán ledőltek. Mert hagyták. Nos, ez a fajta rombolás töketlen. Puhapöcsű. Gájner. Mert még csak fel se vállalja.”