Vad szépség

„A Balkán még mindig egy puskaporos hordó, egyetlen szikra is elég ahhoz, hogy ismét lángba boruljon a térség – mondta tegnap Aleksandar Vucic szerb miniszterelnök az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet miniszteri tanácsának konferenciáját megnyitó beszédében. Soha szebb köszöntést a vendéglátótól Belgrádban... Van persze Vucic szavaiban realitás is, túlzás is, mindenből épp a kellő adagban, ahogy kell is egy olyan politikustól, aki szeretné ugyan közelíteni országát a kontinentális intézményekhez, de egyúttal kedvezményekre, támogatásokra is számít. »Dől a pénz, állj csak alá, tárd ki zsebeidet...« – ahogy a Sztárcsinálók című rockoperában éneklik. De mindkettőért – az unióhoz való közeledésért és a felzárkóztatási alapokból érkező átutalásokért is – meg kell dolgozni, még akkor is, ha a két célhoz vezető utak nem mindig vezetnek egy irányba.

A változások azonban nem mindig haladnak olyan iramban, ahogyan azt a szavazók szeretnék vagy elvárnák. A térség bizony erre is adott példákat szép számmal az elmúlt néhány évtizedben. A lelkesedés itt olyan ritka érték, amit nem szabad hagyni kihunyni, mert az beláthatatlan következményekkel járhat. Gondoljunk csak Milosevic megbuktatására: tizenöt évvel ezelőtt söpörte el a véreskezű diktátor hatalmát egy forradalom, de az utána hatalomra jutott Szerbiai Demokratikus Ellenzék nevű pártszövetségnek – elvitathatatlan eredményei ellenére – nem sikerült olyan gyors ütemben véghezvinni a reformokat, a felzárkóztatást, az életszínvonal emelését, ahogyan azt a forradalomban még lelkesen részt vevő szavazók elvárták. Így hát eltelt időközben tizenöt esztendő, s azt kell látnunk, hogy Milosevic egykori csatlósai, a Szerbiai Szocialista Párt keltetőjében szocializálódott politikusok, a megelőző háborús uszításokban maguknak nevet szerző politikai erők »visszaemelkedtek«. Ma megint azok vannak hatalmon Szerbiában, akiket a bukott diktátorral együtt sodort el a forradalom. Ezt eredményezte az, hogy elfogyott a lendület, kihunyt (meghasonlott?) a lelkesedés. Mert ne legyenek kétségeink, nem lett volna Milosevic, ha nem áll mellette egy Vojislav Seselj csetnikvajda, és nem lett volna Seselj sem, ha nem követi őt egy Vucic. Illetve bizonyos, hogy lett volna, persze, mindkettő, de egész másmilyen.”