A találkozások tere, vagy az őrjöngés helye?

„Erősen kezdődött ez az év, hiszen még el sem telt az első hét, amikor merénylők támadtak a francia Charlie Hebdo szerkesztőség munkatársaira. Az ügy világméretű, legalábbis kontinentális véleményvihart kavart, amelynek a tanulságait talán mindenki levonta az elmúlt hónapok folyamán. Akkor még nem sejtettük, én biztosan nem, hogy újabb, sokkal erősebb vihar van készülőben, amely immár nem csupán politikai nézetek mentén osztja meg a felebarátokat, hanem akár barátságok is tűzpróba alá eshetnek. A menekült/bevándorló/népvándorló téma ugyanis nem elsősorban a klasszikus jobb-bal, avagy konzervatív-liberális erővonalak mentén rendez valamiféle csoportokba bennünket (így, tetszik, nem tetszik, engem is), hanem humánum kontra félelem zászlókkal a kezünkben közelítünk a témához, s nézünk egymással olykor farkasszemet, amúgy egyazon nemzet tagjaiként. A humánus megközelítés híveként azért tartok kimondottan veszélyesnek minden olyan törekvést, ami a rettegést, aggodalmat erősíti a közvéleményben, mert abban alighanem mindenki egyetért, hogy puskaporos hordón ülünk. A szolidaritás nem jelenti, nem jelentheti a problémák elkendőzését, de a feszültség szítása biztosan nem a megoldás keresését szolgálja, egy kialakuló konfliktus eszkalálódását annál inkább.

És akkor itt van nekünk ez a tér. Vannak persze máshol is menekültek szép számmal, de hiába Szeged környékén akad vélhetően a legtöbb konfliktus, hiába a menekülttáboroknál, főleg Bicskén, Győrben és környékén érzékelhető leginkább a probléma jelenvalósága, ezek a helyek nem Budapesten vannak. Márpedig annak van ebben az országban fő hírértéke, ami a fővárost érinti. Ilyen szempontból köszönet illeti a menekülteket, hogy ott is észrevetetik magukat, emiatt még inkább kénytelenek vagyunk szembenézni a helyzettel. Plusz pont jár a sorsnak, amiért teljesen véletlenül a II. János Pál pápáról nemrég elnevezett tér vált a probléma - alighanem ideiglenes - centrumává. A sokak által tisztelt egyházfő igencsak jeleskedett a falak lebontásában, a kitárt kapuk, kitárt karok politikáját folytatta. Legtöbbször hangoztatott üzenete pedig ez volt: ne féljetek!

A terek többségének általában négy oldala van. Akinek úgy vezérli politikai, lelkiismereti szándéka, egyik szélről nézi a látképet, akinek az kényelmesebb, a másik oldalról szemléli a helyzetet. Vagy a harmadikról. Olvasni a világhálón egymásnak szögesen ellentmondó beszámolókat: amíg például a helyi polgármester őrjöngő idegenekkel riogat, a baloldali lap játszani nem engedett ártatlan gyerekekről cikkezik, a jobboldal mosdatlan szájú megmondóembere az ürülékkel van elfoglalva, egy helyi lakos pedig azt írja, sosem volt olyan nyugalom a környéken, mint most. Ahány ablak, annyiféleképpen látott, elmesélt történet. Ez a helyzet, ez a sokszínű tér-látás pedig voltaképpen hűen tükrözi társadalmunkat.

Tükrözi, ez is fontos kifejezés, hiszen olyan ez a bevándorlósdi-menekülősdi véleményformálósdi, mint amikor tükörbe nézünk, csak más pozícióból tesszük ezt. Ugyanaz a felület, mégis mást látunk. Vajon készek vagyunk-e egészen közel menni, a közvetett, szándékvezérelt beszámolók helyett magunk meggyőződni a valóságról?”