Az elmúlt és az elkövetkező 25 évről − Velünk élő rendszerváltás XVIII.

1989 októbere a köztársaság kikiáltásával a rendszerváltás legsűrűbb időszaka volt, most 25 éve. De mi volt a rendszerváltás? Mi történt velünk akkor és azóta? Erről kérdeztünk magyar véleményformálókat, publicistákat Velünk élő rendszerváltás sorozatunkban.

*

Az elmúlt és az elkövetkező 25 évről

Vári György, a Népszabadság munkatársának írása.

Habony Árpádnak igaza volt. Magyarországon 2010 áprilisában valóban a fülkék forradalma zajlott le, lett légyen bármilyen idétlen is ez a szlogen. A forradalmi ígéret a „a rendszerváltás rendszerének” (Tellér Gyula) lezárása volt. Az erre formált erős társadalmi igényt jelezte a kétharmadon kívül két dühös, establishment-ellenes „generációs párt”, a Jobbik és az LMP feltűnése és gyors felfutása is.

A rendszerváltás gyermekei, a jövő jövőtlen letéteményesei világossá tették álláspontjukat. Sokan elmondták, miért alakulhatott ez így. Én – óbudai, középosztályos, mindentől óvott hivatalnokgyerekként – az egyetem első két évében, pécsi, uránvárosi albérleteimben kezdtem megérteni, mi történt. Egy bányászözvegynél laktam a hátsó szobában, ami nem meglepő, tele volt a városrész bányászözvegyekkel. Viszonylag lassan múlt ki az uránbányászat, épp akkortájt, amikor a ’90-es évek derekán megérkeztem. A környék, Dél-Baranya nyomorúságával csak jóval később szembesültem, de egyre halkabban veszekedtem évről-vére a családommal, akik szerint a Kádár alatt igenis jobb volt. Pedig amúgy nekem volt igazam.

Újabban divat lett azt a tanulságot vonni le a siralmas hivatalos ellenzék igazán nem túl rejtélyes népszerűtlenségéből, hogy „az embereket” nem érdekli a joguralom meg a demokrácia, ezek afféle ködös elvontságok csupán, a népet a zabálás érdekli meg a rezsicsökkentés, esetleg az önsajnáló, felelősségáthárító, bezárkózó nacionalizmus. Hülyeség. Valójában ki ki ne szeretné, hogy ne mások, hanem maga alkothassa a törvényeket, melyeknek aztán mindenki engedelmeskedni tartozik?

*

A múlt rendszernek, a rendszerváltás rendszerének az volt a fikciója, hogy a népnek vannak politikai jogai és gyakorolhatja is őket, ezáltal Magyarországon az ő uralma érvényesül. Ezt természetesen senki egyetlen pillanatig sem hitte. „Azok ott fönn, uram, azok ott fönn” − mondották helyesen a népek, „á, nem is követem én már, minek”. Azok ott fönn lopnak, csalnak, hazudnak, tudjuk, hogy rájuk nem ugyanúgy vonatkoznak a törvények, mint ránk. És valóban. Az esélyek formális egyenlőségéről volt szó, amely megteremti a voltaképpeni verseny lehetőségét, teret ad a féktelen kreativitásnak és szédületes fejlődés motorjává lesz. Eközben régiók szakadtak le tartósan, az iskola már egészen korán elválasztott és a születés egyre súlyosabb mértékben és egyre véglegesebben határozta meg, számolta fel a lehetőségeket. Hosszú a sora: a múlt rendszerben mindenesetre a nép − és a joguralmat szimpla hazugságként éltük meg, ha hallottunk felőle.

A Nemzeti Együttműködés Rendszere (szintén találó név különben) viszont már nem több a hatalmi függőségek finom szövésű hálózatánál, a közmunkástól a király személye körüli miniszterekig és oligarchákig bezárólag. Akár közmunkát akarsz a helyi polgármestertől, akár autópálya-építési megbízást, tudnod kell, hol a helyed. Csak annyi, hogy ne állampolgár légy, hanem alattvaló: ne Te akard kontrollálni a hatalmat, törődj bele, hogy a hatalom ellenőriz Téged. Minden alrendszer a függőség, a hatalomnak való kiszolgáltatottság stabilizálásán dolgozik. Az oktatás reformja az „olcsó munkaerő” előállítását célozza, a védtelenségből és eszköztelenségből csinálna árucikket és így tovább. Ezért nincs értelme például „korrupcióról” beszélni, mondjuk, a trafikügyben: mert ez nem anomália, hanem, mint a gondos szervezés mutatja, maga a rendszer. A „barátoknak, lekötelezetteknek” osztó politika az egész elgondolás fundamentuma. Lényege a juttatás és a függőség összekapcsolása. Kiszolgáltatottá teszi az új trafikost, akinek tudnia kell, kinek köszönheti a megélhetését; és kiszolgáltatottá teszi azt az addig saját lábán megálló kisvállalkozót is, akit kifoszt. Az, amit Orbán illiberális államnak nevez, nem több ennél: azért nem lehetnek jogaid, hogy semmi se védjen a hatalom, az „erős állam” ellen.

A lényeg az, hogy a hatalmat és az erőt tiszteld az önállóság, az egyenlőség, a kölcsönösség és a szabadság helyett. Ez pedig olyasmi, amit csak jobb sorsra méltó, szerelmes természetű, a maradéktalan behódolást valamilyen okból férfias jellemvonásnak tekintő udvari ideológusok tesznek szívesen.

A magyar nép viszont, minden ellenkező híreszteléssel szemben, nem érzi jól magát Orbán Viktor rendszerében sem, ahhoz, hogy erről meggyőződjünk, bőven elég kimenni az utcára. Nem szeretjük a NER-t, viszont ismerjük és értjük, ez pedig valóban némi elismerésre és hálára késztet. Mert – hogy valami jót is mondjunk – Orbán a lényeges dolgokban nem hazudik. És nem csak a tusványosi szónoklatról van szó: „az nem megy, hogy egyik nap diktatúrát kiáltunk, gyalázzuk a kormányt, másnap pedig azt mondjuk, hogy működjünk együtt, mert pénzről van szó” − mondta a Vas Népének hó elején az önkormányzati választásról. Ahol olyan polgármestereket választanak, akik „képesek együttműködni a kormánnyal”, ott „kialakul az összefogás és az emberek érezni fogják a közös munka előnyeit”. Ahol nem, nem. Egyszerű, világos beszéd. Régóta halljuk, pontosan értjük, már a nagyszüleink is értették. Ez az ország politikai anyanyelve. Aki így beszél, annál legalább lehet tudni, merre hány méter. Így ment ez, mióta világ a világ, miért lenne ezután másképp. A rendszerváltás rendszere épp arra adott végleges bizonyságot, hogy aki bármi mást állít, hazudik. Valójában akkor sem érvényesíthettük semmiféle „jogunkat”, valójában akkor sem a nép uralkodott. Ugyan.

*

Úgy tűnik, hogy mindazoknak, akik itthon maradnak a rendszerváltás nagyon tágan értett nemzedékéből (20-tól 40-ig), akik még hosszú évtizedekig aktívak lesznek és akiknek szociális körülményeik lehetővé tesznek valamilyen politikai aktivitást, azoknak az lehet az egyik legfontosabb feladata, hogy megkíséreljék elhitetni: a nép uralmán alapuló joguralom tényleg lehetséges Magyarországon: hogy szabadság igenis létezik.

Ennek első számú előfeltétele elfogadtatni, működésbe hozni a politikai közösség fikcióját. Mert nem csak annyi közünk van egymáshoz, hogy mind ugyanazokra az egyre szűkülő újraelosztási forrásokra pályázunk. Épp ezért nem hagyhatjuk magára a szélesedő underclasst és a „munka világának” peremén tántorgókat, nem kezelhetjük a kilátástalan nyomort segélymegvonással, éhbérért végzett, jórészt értelmetlen közmunkával, olcsómunkaerő-képzéssel, a munkavállalói jogok és a sztrájkjog felszámolásával, folyamatos BTK-szigorítással stb. Ahogy a lecsúszó középosztály problémáit sem oldja meg sem a szegényellenes retorika (a hajléktalanüldözés), sem a rezsicsökkentés és a bankelszámoltatás kétségtelenül ügyes bűvésztrükkjei.

Hitelt érdemlően kell bizonyítanunk, hogy a politika egy közösség jól artikulált részérdekeinek, eltérő szándékainak és meggyőződéseinek folytonos összehangolása, nem a haza van kormányon és nem a haza van ellenzékben. Tudomásul kell vennünk, hogy nem Orbán Viktor a valódi baj, Orbán Viktor önmagában csak a súlyos és mély társadalmi krízis egyik különösen rémes következménye. El kell hitetnünk, hogy tényleg nem a NER az aránylag legkevésbé rossz dolog, amire magunktól, idegen megszállás nélkül képesek vagyunk.

Szakszervezetet kell csinálni, lakóhelyi, kerületi civil érdekképviseletet, önsegélyező egyletet, helyi környezetvédő mozgalmat stb. A beszélgetés, a közvetítés és a közös cselekvés fórumait. Megteremteni hosszú és nehéz munkával  a közösségi szolidaritás esélyét és ezen túl egy majdani valódi baloldali politika társadalmi bázisát. Rá fog menni a fél életünk, optimistán számolva.