„Igen, odakint forradalom volt, dübörögtek a tankok, egyre több élet esett áldozatul a mecseki és az egyetemi harcokban. S mégis, én éppen ezekben a napokban jegyződtem el örökre az angol reneszánsz és a reformáció, sőt, Kata nagyasszony személyében közvetve a puritanizmus irodalmával anélkül, hogy e fogalmakat ismertem volna, e kényszerű bezártság sorsformáló napjaiban. Amelynek azért voltak határozottan boldogító oldalai is. Az első: a lövések elől szüleimmel felköltöztünk a harmadik emeletre, a baráti Keserű család biztonságos, udvarra néző lakásába. A második: mint börtönviselt, családos egyetemista, apu kétszer is hozhatott haza amerikai vöröskeresztes csomagokat, zömében nemszeretem ízű konzervekkel, hatalmas doboz krémsajttal, s egy kicsi, de csodaszép, aranyhattyú-címkés préselt-szárított füge-adaggal. Ezeket az évek során épp úgy versbe írtam, mint a nagymama által ócska »rerninkben« egész nap egy bibliai matróna elszántságával sütögetett, élesztő híján elég laposka, de nagyon jóízű kenyereket; nagyapa illetménylisztjének köszönhetően az osztogatásnak semmi akadálya nem volt. Akadt, aki épp Margit néni »páskájával« vágott neki exodusának, azaz a kivándorlásnak.
Szüleim is éjszakákon keresztül tanácskoztak, mitévők legyenek, induljanak-e el egy szem kislányukkal az ismeretlenbe... Kilátásaik az átlagosnál jobbak voltak, nyelvismeretük, két nemzetközi hivatásuk – az orvostudomány és a művészettörténet – révén hamar gyökeret verhettek volna. Apám esélyeit nemcsak addigi kiváló tanulmányi, sőt korai kutatási eredményei növelték, hanem csaknem hat börtönéve és őseinek német származása is. Hogy mégis az itthon maradás kalandja lett a nagy tervek vége, arról bizony én tehettem. Egyik éjszakai beszélgetésükre felriadva ugyanis sírva rontottam ki az ebédlőbe, a következő szöveggel: »Nem! Engem ne vigyetek sehová! Én itt akarok maradni nagymamával, nagyapával, Körivel (keresztapámmal) – és a János vitézzel.« Petőfi remekét történetesen 1955 karácsonyára kaptam meg ajándékba, méghozzá nem is akármilyen előzmények után. A karácsonyt megelőző hetekben-hónapokban ugyanis minden Kossuth Lajos (ma ismét: Király!) utcai sétánk lelkes kirakati János vitéz-bámulással ért véget, no meg leltározással, hogy a vágyva-vágyott könyv, Róna Emy meseszép rajzaival, kapható még.
Mit volt mit tenni, apám és anyám lemondtak a kivándorlásról, aztán számukra is, keresztapám számára is kőkemény évek következtek, s engem se éppen kádergyerek-esztendők vártak. Mégsem bánom, hogy így történt, hogy Petőfi és Arany János földjén élhettem-élhetem le az életemet. Egy sokat szenvedett, tankok, indulatok és gyakran igazságtalanságok szaggatta országban, ahol még sokan ismerik János vitéz és Iluska történetét, s ahol élnek még néhányan, akik – ha a régies magyar nyelvtől már távolodva kevesebben is – meg-megdobbanó szívvel olvassák Arany János sorait: »S kelevéze ragyog vala balján.« Tudom, sok esélyt veszítettem azon az 1956 kora novemberi éjszakán, s szüleimet gyerekfővel, gyermeki lélekkel nem önzésből, de az itthoni szeretteimhez, világomhoz való ragaszkodásommal sok lehetőségtől fosztottam meg. De a Történelem Ura tudta, kit és miért akar itt, a mi földünkön, a mi anyanyelvünkben marasztalni.”