„Nemcsak két pártszövetség vív jelenleg politikai küzdelmet a következő négy év kormányzati lehetőségért, de két erő is megméretteti magát, mely küzdelem kimenetelétől nemcsak a váltógazdaságban megszokott munkaadó-munkavállaló-»pártiság«, kisebb adóelosztási igazságosság, ipar vagy mezőgazdaság vitája dől el, hanem az önmagunkról alkotott jövőkép, megmaradásunk mikéntje, identitásunk változásának iránya ugyancsak megmérettetik.
Az ellenzék legnagyobb szlogenje és egyben vádja a kormány ellen, hogy merőben autokratikus, személyközpontú vezetést valósít meg. Moderált fogalmazási stílust nélkülözve ez olyan jelmondatokban fejeződik ki, mint »Orbán-rezsim«, »Orbán Viktor rendszere«, »Orbán választási törvénye«. Szembeszökőnek tűnhet, hogy alig van közvetíteni valója az ellenzéknek, mégis elég erősek ahhoz, hogy indulatokat keltsenek. Kiváló jele ez annak, hogy valóban olyan felfogások feszülnek egymásnak ezekben a mondatokban, illetve méretik meg magukat a jelenlegi kampányban, amelyek fajsúlyosak. A saját sorsunkról alkotott jövőkép, nem tudatosan, de nagyon erősen jelen van a legfaragatlanabb jelmondatokban is. Kicsit tágabban vizsgálódva ez annak a kérdése, hogy a saját lábán megálló, önmagáról dönteni képes emberek csoportja leszünk-e. Ugyancsak hangsúlyos dilemma, hogy milyen szerveződést veszünk igénybe önmagunk sorsának irányításához. A történelmi távlatból szemlélődő egyénnek azonban észre kell vennie: nem újak ezek a nehézségek és a megoldásra a választ sem kell a semmiből kiokoskodni. A magyar emberek csoportja, a polgári nemzet sokszor bebizonyította, hogy önmagáról való rendelkezéséről nem mond le, ennek megvédéséhez eleve adottan jelen van a közigazgatási rendszerünk csúcsán egy erős, de korlátozott szerv, a kormányzat (itt hangsúlyoznám: nem az államról, annak hatásköreiről szól ez a vita, hanem a kormányzatról).
A baloldal négy éve folyamatosan tudósít minket arról, hogy milyen rosszul érzi itt magát mindenki, akinek pénze van. A bankok elmennének a legszívesebben Magyarországról, a tőke nem jönne ide, és az Unió egyenesen szégyell minket. Bár nyilván megérdemelne e pár sor is annyit, hogy egyetlen bank sem vonult ki az országból, a pénzpiac folyamatos mozgásban van és akad olyan uniós ország is, amely a mi miniszterelnökünket választotta az év emberének, mégis egy – bár nem szembe tűnő – hangsúlyosabb üzenetét elemzem ezeknek a megnyilatkozásoknak. E megszólásoknak a többsége a jelenről szól, minden kritikai megjegyzésük egy rövid távú, haszonelvűségen építkező filozófiából táplálkozik.
A vezetéselméleteknek egyik központi elemük, hogy a csoportokat összefogó, leaderként vezető személyeknek egy vízióval kell rendelkezniük (az angolból való tükörfordítással a »látomás« kifejezést azért nem használom, mert a magyarban ez spirituális összefüggésben jelenik meg). Tudnia kell válaszolnia arra kérdésre, hogy milyenek leszünk a jövőben, mivé akarunk válni. Ezzel állandó fogódzót ad az állampolgárainak, és irányt, hogyan végezzék a napi munkájukat (nem az életüket, a munkájukat!). Ez nem álomkép, hanem a lehetőségek realisztikus felvázolása. Egyben egy leírása is annak, hogy mivé válhat egy közösség, ha együttesen végzik a munkájukat. Tagadhatná-e valaki, hogy erre szükség van? Huszonöt éve hallgatjuk a kiszolgáltatottságunk és kicsiségünk bizonyítékait. Párhuzamosan látjuk, hogy egyesek behódolással valóban milliárdosokká vállnak, míg a többség csak fizeti az általuk elrontott gazdaságpolitika terheit. Az Orbán-kormány jövőképét azonban fel lehet vázolni: rendezett közigazgatású állam, tizennyolc éves korig egalitárius, államilag biztosított közoktatás, munkalehetőség mindenkinek, az állam által garantált nyugdíj, megfizethető energia, hazánkban előállított villamos áram, közép-európai stabilitás, nyugati orientáltság, jó viszony a nagyhatalmakkal, szabad döntés a saját ügyeinkben.”
