Rossz hírünk okai

„A baj az, hogy a kormányzat úgy kíván küzdeni az ország jó híréért, hogy meg akarja győzni a külföldet: amit ők antiszemitizmusnak értelmeznek, az nem az. Eszerint rabbik megtámadása az utcán, zsinagógaépületek, zsidó temetők, emlékművek meggyalázása, antiszemita politikusok és propagandisták felmagasztalása, vészkorszakba vezető politikusok rehabilitálása alapjában rendben lévő dolog volna. És értse meg a világ, a magyar történelem bonyolult. Egyébként a világtörténelem is felettébb zavaros.

»Támadják Magyarországot!« – kiáltják politikusok, akik nemzetközi összeesküvéseket vizionálnak. A kérdésre, hogy kik és miért, megvan a válasz. Van, aki azt mondja, nem kell dekódolni azokat a kijelentéseket, melyek a nemzetközi banktőkében, a multikkal szövetkezett szabadkőműves baloldalban, az atlantista-cionista körökben látják az országot támadókat. Hátha mégsem a zsidókra gondolnak? Vagy mégis? Jó lenne, ha a kormányférfiak megértenék, az antiszemitizmus jelensége a külföld számára jelzés. Azt igazolja, hogy a szóban forgó társadalomban felülkerekednek a befelé tekintő, ellenségkereső szorongások. A történelmi revizionizmus, a népirtás relativizálása pedig az adott elit morális megbízhatatlanságát bizonyítja. Az ilyen emberekkel nem szoktak együtt vacsorázni. Tehát rossz az országnak valóban, ha ilyen benyomást kelt. Az ilyesmi kis elemekből, tendenciákból áll össze. A többség persze hogy nem zsidógyűlölő Magyarországon. De tudományos kutatások szerint tavaly a szélsőséges antiszemiták aránya 22 százalékra nőtt a társadalomban. Öt év alatt hét százalékkal lettek többen. Tudjuk, mi minden történt ez alatt a fél évtized alatt. Tudjuk, milyen erők emelkedtek fel, mit tettek a társadalom belső békéje ellen, s láttuk, hogyan morzsolódott fel eközben hazánk maradék jó híre. Ez nem volt szükségszerű.”