„Csodálatos világot élünk. Finom kis sztárocskák igen szerény mentális képességekkel megáldva, a diplomások vagy születetten értelmesebbek közül is csak a meghökkentő dolgokat művelők kerülhetnek előtérbe.
Ékes példája ennek a szomorú tény, hogy kiskamasz gyerekek sztárpszichiáter előadását kellett meghallgassák. Iskolai program, kötelező megjelenés. A meglepetés természetesen nem marad el.
A sztár úr kilép a színpadra és kiszúrja a »renitenseket«. Persze nem kérdés, minden kiskamasz az a maga módján. Mégis öt gyerek feszeng vagy éppen igyekszik nagyfiúként viselkedni a kiabáló főszereplő mellett. Elkezdődik a gyerekek izzasztása. A doktor úr elkezdi a kritizálást. Nyilvánosan és kíméletlenül. Hogy állsz ott?? Milyen a tartásod?? Nem tudod elfogadni magad?? Dagadt vaaaaagy-süvölt. És így tovább. Egészen addig, amíg el nem jut a »kis pöcs« megszólításig. Borzasztó. Aztán következnek az általános kérdések a közönség felé is. Aki nem tud válaszolni, azt nemes egyszerűséggel hazazavarja.
A szülők döbbenten állnak. Nincs olyan kamasz, aki elégedett volna magával tetőtől talpig. Valljuk be, mi, felnőttek is nehezen fogadjuk el testi-lelki hiányosságainkat, de egy fejlődésben lévő gyerek esetében ez komoly trauma.”