Őszödi déjà vu: reform vagy bukás!

„Leszögezhetjük, minden azon áll vagy bukik, hogy sikerül-e megtalálni az egyensúlyt a finanszírozási és a funkcionális szempontok között. Ha a finanszírozási aspektus kerül túlsúlyba, akkor a többi alrendszer is a nyugdíjrendszer sorsára jut, ahol a jövő évi költségvetés már konkrét összegekkel számol (a magánnyugdíj megtakarítások állami rendszerbe történő visszavezetése kapcsán), de még mindig nem tudjuk, hogy voltaképpen milyen modell, milyen fenntarthatósági pályán kerül bevezetésre a folyamat végpontján.

Ha arra keressük a választ, hogy az elmúlt húsz évben az egymást váltó kormányok miért nem voltak képesek megfelelő választ adni a közellátás szerkezeti kihívásaira, miközben a térség országai már jórészt túl vannak ezen a problémán, akkor – a már említett akadályozó tényezőkön túl – két, mélyebben gyökerező motívumot emelhetünk ki. Az egyik a politikai rövidlátás, mely természetszerűen bátortalanságot eredményez, és száműzi a perspektivikus gondolkodást, ezzel lehetetlenné téve az átgondolt hosszú távú tervezést. A másik torz közjófelfogás, amely a politikai aktorok részéről abban merül ki, hogy az ország számára az a jó ha mi kormányzunk, a többi részletkérdés, menet közben megoldható. E két tényező akadályozta meg a politikai pártokat abban, hogy már ellenzékben részletesen kidolgozzák reformterveiket, szakpolitikai koncepcióikat, és már úgy érkezzenek a kormányrúdhoz, hogy az elképzeléseket kiérlelték, a belső vitákat lefolytatták, a cselekvési terveket kidolgozták. Ha ebből a szemszögből vizsgáljuk, akkor be kell látnunk, hogy a kormányzóképesség szempontjából az elmúlt húsz évben minden magyar kormány felkészületlenül (korlátozottan kormányzóképes állapotban) kezdte meg működését, ennek eredményeképpen – szerkezeti szinten – ugyanazt hagyta utódjára, amit elődjétől megörökölt.”