Haza és család az első helyen van az életemben – exkluzív interjú Szalai Ádámmal

Csisztu Zsuzsa interjúja a Mandiner hetilapban.

Nagy érzelmi kilengéseket hozhatott önnek ez az esztendő: a magánéletében és a szakmai munkájában sem mentek mindig egy irányba a dolgok, és szokatlan hírek érkeznek a klubja háza tájáról is. Az év végéhez közeledve merre billen a mérleg nyelve?
A jelenlegi helyzetről nem beszélhetek, de az tény, hogy boldog napjaimat élem, mert nyár végén született meg az első gyermekem, és sok időt tudok vele tölteni, ami, bevallom, új szituáció számomra. Épp fejműtéten estem át, egy jóindulatú daganatot távolítottak el a koponyámból, amikor megtudtam, hogy apa leszek. Harmincnégy évet vártam, amíg megtaláltam azt az embert, akivel együtt dönteni tudtunk arról, hogy gyermeket szeretnénk. Kislányunk, Efimia Anna új fejezetet nyitott az életünkben.

Honnan ez a különleges név?
A párom, Krista Tcherneva, akivel a 32. születésnapomon találkoztunk egy véletlennek köszönhetően, bolgár szülők gyermekeként Berlinben született, és az üknagymamája iránti tiszteletből választotta ezt a nevet, az Annát pedig én szerettem volna.

Milyen nyelven beszélnek otthon?
Egymás között németül, a kislányunkhoz ő bolgárul, én pedig természetesen magyarul. Még nem tudom, mi lesz ebből, ha majd elkezdi keverni a nyelveket. (Nevet)

Önnek egyáltalán nem szokatlan a több­nyelvűség…
Valóban nem. A saját életemen keresztül is megtapasztaltam, hogy mekkora haszna van ennek. Tizenhat évesen, amikor kikerültem Stuttgartba, egy szót sem beszéltem németül, de igyekeztem mihamarabb megtanulni a nyelvet. Aztán átkerültem Spanyolországba, ott megtanultam spanyolul, és mivel az angolt is fontosnak tartottam, közben azt is elsajátítottam. 25-26 éves koromban három világnyelven beszéltem folyékonyan, és megéreztem ennek előnyeit: akár civilben, akár professzionális környezetben értettem, mi történik körülöttem, és a saját sorsomról sem tolmácsok segítségével kaptam információt. Azóta is nagy hasznát veszem ennek, de közben fontosnak tartom, hogy a magyar az anyanyelvem.

Ahhoz képest, hogy csaknem húsz éve külföldön él, soha egyetlen mondatán sem lehetett érezni, hogy olykor keverné a nyelveket…
Mindig fontos volt, hogy a megszólalásaimban a legpontosabban fogalmazzak. Az évek során próbáltam tanulni minden egyes interjúmból vagy megnyilvánulásomból. Hiába élek huszadik éve idegen nyelvi környezetben, sokkal többször fordul elő, hogy odafordulok a páromhoz, és nem is érzékelem, hogy magyarul beszélek hozzá, mint hogy ez magyar környezetben fordítva történjen. Magyarul álmodom, magyarul gondolkodom, és ez aligha fog változni.

Mit vitt itthonról magával a magyar fiú 15-16 évesen? Mi volt a tarsolyában a tehetségén kívül? Hogyan formálódott előbb a német, majd a spanyol labdarúgó-iskola rendszerében?
A Kispest-Honvédnál, majd az Újpestnél töltött idő után Stuttgartba kerülve egy teljesen más filozófiába csöppentem. Ott azonnal nyilvánvalóvá tették, mit várnak el tőlem, szabályok és keretek mentén történt minden, ami hamar átragadt rám. Két és fél év után jött egy másik lehetőség, a Real Madrid Castillánál egy újabb két és fél éves időszak következett. Akkor még annyira fiatal voltam, hogy talán fel sem fogtam, mennyit jelent a formálódásomban ez a két kiváló iskola.

A Real Madrid fiókcsapatánál töltött évek alatt érzékelt valamit a Puskás-kultuszból?
Nagyon is. Madridban bármerre mentem, ha kiderült, hogy magyar vagyok, azonnal előkerült Puskás Ferenc neve, mindig óriási respekttel említették Öcsi bácsit.

Hihetetlen alkalmazkodóképesség kellett ahhoz, hogy ilyen fiatalon teljesen egyedül otthonosan mozogjon és megállja a helyét ennyire más kultúrákban. Nyilván kellett egy jó menedzser vagy ügynök, aki egyengette az útját. Ki segített mindebben?
Otthon ifjabb Laczkó Mihály indított el Stuttgart felé, Német­országban pedig az állandó ügynököm és ma már barátom, Oliver Fischer segített az utamon. Azt azért tudni kell, hogy nem vagyok egyszerű eset, a személyiségem része, hogy nem viselem könnyen, ha valaki megmondja, most ezt vagy azt kell csinálnom. Nyilván szerepe van ebben, hogy nagyon fiatalon kellett sorsdöntő és súlyos döntéseket meghoznom, ezek után az ember valahogy megszokja ennek a terhét. De nemcsak a labdarúgásban, hanem azon kívül is mindig szerettem, ha én mondhatom ki a végső döntést, és megtanultam vállalni a felelősségét is.

Annak a felelősségére is fel volt készülve, amikor 2013-ban belekezdett Telkiben abba a – mai perspektívából nézve –sorsfordító beszédbe, ami a hollandok elleni 8-1-es vereséget követte? Mennyire volt az a beszéd összerakva a fejében, tudták a válogatottnál, hogy mire készül?
Inkább azt mondanám, hogy az évek során kezdtek bennem felgyülemleni gondolatok és érzések. Akkoriban már több éve a Schalkéban játszottam, és láttam, hogyan mennek a dolgok abban a közegben azzal a filozófiával, és azt is, hogy ahhoz képest a hazai elvárások mennyire nem reálisak. Megértettem, miért ér minket a válogatottnál annyi kudarc.

Kemény dolgokat mondott ott ki a szurkolók átverésétől a hiányzó egyéniségeken és a megrekedt edzői munkán át a totális önámításig, rámutatva a magyar fociban megkövesedő rossz gyakorlatokra és hiányosságokra. Ezekről azóta bebizonyosodott, hogy igazak voltak.
Azért azt tudni kell, hogy ez nem légből kapott ötlet volt. A sajtótájékoztató előtt jeleztem az elnöknek, hogy szeretnék őszintén beszélni a problémáimról és a meglátásaimról, ha ő úgy döntött volna, hogy nem tehetem meg, azt is elfogadtam volna. Előrebocsátottam, hogy nem akarok senkit megbántani vagy bárkivel személyeskedni, egyszerűen csak roppant frusztráltnak éreztem magam és rossznak azt a helyzetet, amelyben a válogatott benne volt. Mindig olyan ember voltam, aki szerette kimondani, amit gondol, de sosem azzal a szándékkal, hogy másokat megsértsek, épp ellenkezőleg: kizárólag tisztelettel; az igazság mindig kikívánkozott belőlem. Úgy éreztem, ha tíz vagy húsz év múlva visszatekintenék azzal a tudattal, hogy ezt nem tettem meg, akkor nem tudtam volna elszámolni saját magamnak a válogatottbeli éveimmel.

Mi volt Csányi Sándor reakciója a beszéd tervére?
Az elnök, aki az utóbbi években valóban mindent megtett a magyar labdarúgásért hazai és nemzetközi szinten, annyit mondott: „Ha úgy érzed, van olyan mondandód vagy érzés benned, amit meg akarsz osztani, természetesen nem fogom megtiltani, de azzal tisztában kell lenned, hogy a következményeit neked kell viselned.” Úgy éreztem, ez így fair.

És lettek valós következményei? Máig nem tiszta, hogy az Egervári-korszak után a nemzeti csapatot irányító Pintér Attila az elhangzott karcos beszéde miatt hagyta-e ki az együttesből, vagy hogy ön azért mondta-e le a válogatottságot, mert a kapitány kihagyta önt.
Volt köztünk párbeszéd Pintér Attilával, mindketten úgy láttuk jónak a csapat szempontjából, ha ez a döntés születik. Egyikőnk sem akarta, hogy ott legyek.

Ehhez képest a hullámvasút aljáról a tetejére vitte az útja, amikor Dárdai Pál bejelentette székfoglalójában, hogy vezető szerepet szán önnek a válogatottban. Volt jelentősége a német labdarúgásból hozott közös tapasztalatnak, az abban a közegben vérré váló hasonló játékszemléletnek?
Azt a bejelentést is megelőzte egy közös beszélgetés. Sokat jelentett nekem, hogy Pali mögött sikeres évek voltak a német labdarúgásban, egy nyelvet beszéltünk. Amikor világossá vált számomra, milyen szerepet szán nekem a címeres mezben, nem volt kérdés, hogy azonnal jövök.

El is indult egy új korszak a szakmai életében és a válogatottéban is. Dárdai hozzásegítette a csapatot a 2016-os Eb pótkvalifikációjához, és ami lényegesebb: rámutatott arra, hogyan lehet a meglévő játékosállománnyal eredményesebb focit játszani. Milyen emlékeket őriz a franciaországi kontinensviadalról, ahol ön szerezte a torna első magyar gólját?
Még most is libabőrös leszek, ha rágondolok! Bármelyik városban léptünk is pályára, amikor kifutottunk az öltözőből,
olyan volt, mintha otthon játszottunk volna. Megannyi magyar szurkoló lelkesedése segített minket. Nincs ennél felemelőbb érzés egy játékosnak! Amikor láttam az emberek, a gyerekek arcán azt a fajta sikeréhséget, ami mérkőzésről mérkőzésre képes volt így megmozgatni őket, úgy éreztem, az a legkevesebb, hogy meghalunk értük a pályán.

Milyen pluszt adott ehhez az élményhez, amikor a Puskás Arénában hazai közönség előtt játszhattak a következő Európa-bajnokságon?
Akár a régi Puskásban, akár a fantasztikus újban, akár a Groupama Arénában felemelő élmény magyar szurkolók előtt játszani. Nem tudok ennél fontosabb feladatot egy játékos életében. Látni az emberek arcán az örömöt, egy-egy gól után az összeölelkezést, még most is beleborzongok…

Mindent meg is tett azért, hogy sűrűn szerezzen ilyen perceket: ön az egyetlen magyar játékos, aki két Eb-n is gólt szerzett. Az évszázad legeredményesebb magyar focistája, senki nem játszott önnél több élvonalbeli Bundesliga-csapatban, és még sorolhatnánk a különleges rekordokat. Hogy viszonyul ezekhez?
Finoman szólva falra mászom a statisztikáktól, soha nem mozgattak meg. Persze tisztában vagyok azzal, hogy a labdarúgás fejlődésével az ilyen számok kézzelfoghatóbbá teszik egy játékos tudását, de sosem ücsörögtem egy mérkőzés előtt azon gondolkozva, hogy ha most ennyi gólt rúgnék, akkor kit milyen rangsorban előznék meg. Engem a győzelem érdekelt, és ha ehhez az én gólom kellett, annak külön örültem. Csapatszinten kellett a legtöbbet kihozni abból, amit a válogatottban nyújtani tudtunk jobb védekezéssel, jobb labdás játékkal, illetve azzal a mentalitással, hogy ha kell, csúszunk-mászunk is a pályán. Nyilván ezért is volt mindig nehéz dolga az aktuális szövetségi kapitánynak, nem világklasszis játékosokból áll a válogatott, az utóbbi években mégis megmutattuk, hogy csapatként képesek vagyunk szakmailag is kiemelkedő pillanatokra.

A hat szövetségi kapitány közül, akinek a keze alatt dolgozott, ki értette meg mindezt a legjobban?
Marco Rossi, aki már hosszú ideje formálja, alakítja a válogatottat, és a professzionizmusával olyan szintre emelte a csapat taktikai és szakmai munkáját, ami egyedülálló az én karrieremben.

Milyen eszköztára van ehhez?
Először is van egy olyan stábja, amely éjjel-nappal azon dolgozik, hogy felmérje a potenciális játékosállományt, ő pedig nem fél fiatalokat, ismeretleneket behívni, a kollégái­val folyamatosan olyan taktikai elképzeléseken töri a fejét, amelyekkel jóval erősebb játékosokból álló keret ellen is eredményesek lehetünk.

Ráadásul mentalitásban is olyat hozott, ami olasz létére tiszteletbeli magyarrá emelte őt. Gondolom, ebben hasonlóan látják a labdarúgást.
Abszolút így van. Marco esetében minden együtt áll, azonos szinten van jelen a szaktudás, a motiváltság és az emberi erények azon összessége, ami képes minket csapattá formálni. Amióta megismertem, folyamatosan azon dolgozik, hogy fejlessze a szakmai képességeit, edzői tudását, és ezt várja el tőlünk is. Soha egyetlen edzés nem zajlott le úgy a válogatottban, hogy tőle érkező kritikus vagy dicsérő komment ne mutatott volna utat, hogy merre menjünk vagy menjek én egyénileg tovább.

Ön pedig ott volt csapatkapitánynak, és olyan hőfokon égett, mint annál az öltözői beszédnél Izland ellen. Mi tesz valakit jó csapatkapitánnyá?
Nem gondolom, hogy egy jó csapatkapitánynak jó beszédeket kell tartania, sokkal fontosabb, hogy a pályán egyértelmű legyen, micsoda megtiszteltetés, hogy válogatottmezben játszhat, és úgy tesz meg mindent a sikerért. Ezek az érzéseim mindig spontán jöttek, nem is szerettem, ha az ilyen beszédekből bármi kiszivárgott, talán ezt az egy esetet kivéve. Mindig a lelkem mélyéről jött az a tisztelet, amit a címeres mez felvételekor éreztem, csodálatos volt megélni, mit jelent a magyar embereknek a foci, a siker, az a hömpölygő szeretet, amiben részünk lehet. Csak a hazaszeretet adhatja vissza, amit éreztem ezekben a pillanatokban.

Mégis elköszönt a válogatottól ezen az őszön… Hol látja magát a jövőben, hol fog élni egyáltalán húszévnyi távollét után?
Már egy ideje érlelődött bennem a gondolat, és fel kellett mérnem, mikor jöhet el ez a pillanat. Mindig is készültem arra, hogy egyszer majd hazaköltözöm, hiszen a családom, a hazám az első helyen van az életemben. Az, hogy a közeli hozzátartozóimat csak néhány alkalommal látom évente, olyasmi, amit szeretnék már magam mögött tudni, de még nem dőlt el, hogy az aktív játékoséveim után merre visz az utam. Megszereztem az edzői licencet, otthon rendezkedtem be, ott van a vállalkozásom.

Ez az az acélipari vállalkozás, amelyben az édesapja dolgozott, ön meg megvásárolta, hogy kvázi megmentse.
Igen, ez egy lemezmegmunkáló cég, amely már jó nyolc éve került a tulajdonomba, és a testvéreimmel, valamint édesapámmal közösen fejlesztjük igazi családi vállalkozásként.

Köztudomású, hogy nagylelkű adakozó. Mi alapján dönt, hogy mibe fektet, vagy éppen milyen jótékonysági kérésre mond igent?
Amikor fiatal játékosként nagy horderejű kérdésekben kellett döntést hoznom külföldi környezetben, segítséget kértem, úgyhogy 15-16 éve egy mentáltréner, Holger Fischer tanácsait megfogadva lépek egyről a kettőre. A pályán kívüli dolgaimhoz is kaptam tőle útmutatást, és ahogy az ember idősödik, más dolgok lesznek fontosak. Mindig is szerettem biztonságban tudni a családomat és hosszabb távon magamat, de alapvetően élményekre, családi, közösen eltöltött pillanatokra szeretek pénzt áldozni, mintsem egy drága cipőre vagy bármi egyéb tárgyra. A segítségnyújtás vagy jótékonykodás már fiatalon fontos lett nekem, majd barátokkal és hasonlóan gondolkodókkal létre is hoztuk a Játékidő Alapítványt. Évente két-három fontos ügyben igyekszünk anyagi segítséget nyújtani, egészségügyi beavatkozásoknál, hátrányos helyzetben lévőknek, árvaházaknak vagy éppen a koronavírus-járvány idején olyan ügyekben, amilyenekről közösen döntünk.

Arról is hallottam, hogy nemcsak ad, hanem gyakran jelen is van az ügyek mellett.
Követem a híreket, és figyelem, mi történik a világban. Az emberi szenvedés ellen vagyok, igyekszem támogatni az embereket az alapítványon keresztül. Szeretek személyesen is találkozni a rászorulókkal, nevelőintézeti gyerekekkel, látni olyanok arcán a mosolyt, akik régen nem tudtak mosolyogni. Ez ahhoz hasonló élmény, mint a szurkolók boldogsága: semmivel nem pótolható.

Nyitókép: mlsz.hu / Bársony Bence