Szegről, végről

„A szurkoló szeret kombinálni, elméleteket gyárt, következtet, a sikert ígérő vagy arra utaló legkisebb jeleket is észreveszi, ha igazi szurkoló. Ilyen volt az, amikor az 1990-es vb-n a Kolumbia–Németország csoportmeccs 1–1-es eredménye, kiegészítve a néhány hét múlva bekövetkező német első hellyel és azzal az előzetes ismerettel, hogy a torna előtt felkészülési meccsen megvertük a kolumbiaiakat, a vérmes drukkernek nem kevesebbet jelentett tiszta logikával levezetve, mint azt, hogy akkor mi most jobbak vagyunk az aktuális világbajnoknál.

Kevésbé extrém példa, hogy a magyar edzőkkel sikeres külföldi csapatok esetében (Guttmann Béla a Benficával vagy Kovács István az Ajaxszal például) hajlamosak vagyunk egyszerűsítve kijelenteni, igen, »mi tanítottuk meg őket futballozni«. Ami nyilván túlzás, de logikus és jól hangzik. Aztán ahogy távolodunk a világelittől, úgy kapaszkodunk egyre közvetettebb és áttételesebb logikai láncokba, hogy mégiscsak bizonyítsuk, maradt még közünk a nemzetközi futballhoz. Büszkén meséljük, hogy Bölöni László játszatta először a felnőttek között Cristiano Ronaldót vagy a vasárnapi vb-döntőben is fellépő Raphaël Varane-t, hogy Jürgen Klopp Bódog Tamás edzője volt, és a barátja maradt, ezért kicsit közelebb vagyunk általa a Liverpoolhoz, és a sor nagyon hosszan folytatható. A futball világa valóban nagy család, amelyben végső soron szinte minden szereplő valamilyen áttételes kapcsolatban áll egymással, mert játszott ellene vagy dolgozott ugyanazzal az edzővel, vagy játszott valakivel együtt, aki egyszer dolgozott azzal az edzővel, és így tovább a végtelenségig.”