Álprobléma újratöltve – a liberális elit tanácstalanságáról

2018. június 14. 10:04

Rajcsányi Gellért
Mandiner

Esettanulmány arról, miért van a nemzetközi liberális mainstream reménytelenül, tanácstalanul eltévedve.

Úgy tűnik, a mainstream nemzetközi sztárja is leragadt a 2015-ös Kunhalmi Ágnes szintjén.

Cas Mudde elég nagy név, a politikai radikalizmus nemzetközi hírű holland kutatója. Ebben a minőségében az elmúlt évtizedek mainstream liberális elitjének kitartó utóvédharcosa. Mudde az egész nyugati világ politikai, gazdasági és társadalmi átrendeződésének éveiben továbbra is nagy elánnal ragasztgatja a különböző országok pártjaira, mozgalmaira, választói tömegeire a radikalizmus, a szélsőségesség bélyegét. Akkor is, ha az adott országokban már ezek a mozgalmak a bel- és külpolitika meghatározó, vagy nagyon is befolyásoló erői, tömeges támogatottsággal akár kormányon, akár ellenzékben.

Mudde most Budapesten járt, a CEU-n tartott előadást, és ezen az előadáson néhány jellemző epizód, kijelentés, idézet 

jól mutatja a nyugati liberális mainstream kétségbeejtő gondolattalanságát, tanácstalanságát

– és makacs kitartását alapvető tévedéseik mellett.

Kénytelen vagyok az Index tudósítására hivatkozni, mivel nem voltam jelen az előadáson, és csak remélni tudom, hogy a portál tudósítója nem volt felületes – bár ki az, aki ilyet feltételezne az Indexről?!

Szóval: érdemes rögtön az előadáson készített képet megnézni: a kivetített feliraton az áll: THE REFUGEE 'CRISIS'. Más logikus értelmezés hiányában kénytelen vagyok azt gondolni, hogy Cas Mudde itt arra utal: a „menekültválság” nem is igazi válság.

Talán nem jött elég menekült? Nem jelentett elég nagy terhet az egyes országok intézményrendszerére? Talán nem okozott elég nagy törést az országok között az EU amúgy is recsegő-ropogó rendszerében? Talán Kunhalmi Ágneshez hasonlóan Mudde szerint is csak álprobléma az egész? Tényleg, mire utalhat az idézőjelbe tett „krízis” szó nála? Jó, lehet, hogy az ő hollandiai avagy amerikai vendégprofesszori kéglije előtt nem táboroztak szerencsétlen harmadik világbeli emberek – ellentétben e sorok írójának 2015-ös élethelyzetével.

És persze a kivetített feliraton ott van a jolly joker szó, a „refugee”, vagyis menekült. Az elmúlt három évben mennyi értelmes vitától szívta el a levegőt az örökös feszkózás azon, vajon milyen szót szabad/illik/kell használni a migrációs válság főszereplőire.

A valóság ismeretében teljesen egyértelmű, hogy a „migráns” szó a legpontosabb,

hiszen ez minden úton lévő embert lefed, akár életéért futó menekültről, akár afrikai vagy arab középosztálybeli család szerencsét próbáló nagyfiáról, akár Európába álcázva visszaavászkodni próbáló iszlamista terroristáról van szó. És tessék, amikor már rég attól hangos a nyugati, például a holland, a belga vagy a német sajtó, hogy mi lesz már végre a menedékjogot nem kapott, vagyis valós indok nélkül Európába tódult tömegek visszatoloncolásával, akkor Cas Mudde a CEU-n csak azért is ragaszkodik még a menekültes szóhasználathoz.

Aztán nézzük tovább az előadásról szóló tudósítást: „Mudde a »nativizmust«, vagyis a nacionalizmus nálunk talán legáltalánosabb formáját kapcsolja a radikális jobboldalhoz, melyben az idegen a veszély fő forrása”. Nos, amióta ember az ember, sőt menjünk vissza a fára, a majmokhoz, igen, az idegen volt és maradt a veszély fő forrása. Van egy saját hordánk, törzsünk, klánunk, családunk, falunk, városunk, nemzetünk, kultúránk, életmódunk, civilizációnk; és van sok másik. A civilizálódás folyamatában hihetetlenül kifinomodtunk, és a történelem során többnyire erőszakos, ritkább esetekben békés interakciók során természetesen gazdagodtunk az eltérő civilizációkból – ahogy szegényedtünk, pusztultunk is miattuk, esete válogatja ugyebár. De ettől függetlenül nem hogy emberként, de puszta élőlényként a legalapvetőbb kiindulópont az, hogy a sajátjaink jelentik a biztonságot, az idegenek meg a veszélyt. Ez a kályha (a közösen őrzött tüzünk a barlangunkban), innen indulunk el. Mi ebben a radikális jobboldaliság?

Vissza Mudde előadásához: számokat mond el arról, hogy a nyolcvanas években még alig pár százalékos volt a támogatottságuk a „radikális jobboldali” pártoknak, most meg már a legnagyobb pártok között vannak pont Európa leggazdagabb országaiban, Svájctól Ausztrián át Dániáig. És ennyi? Mudde nem fejtette ki, hogy

netán valami oka is van annak, hogy a szerinte radikális pártok megtízszerezték támogatottságukat

húsz-harminc év alatt? 

Tegyük meg helyette: 1. a hagyományos jóléti államok lassú, majd felgyorsuló hanyatlása; 2. az egyre tömegesebbé váló migráció, mely során egy nemzedék alatt komplett városok és vidékek változtak meg etnikailag, városképileg, kulturálisan és életmódilag Nyugat-Európa szívében; 3. a hagyományos ipari, gazdasági szektorok tömeges munkanélküliséggel járó összeomlása, eltűnése – nem kis részben az elitek által erőltetett globalizáció gyors térnyerése miatt; 4. a fiatalabb, képzettebb, globalizált új elit elszakadása az idősebb, lemaradó, lokális tömegektől – és még sorolhatnánk bőven. Mindezek a folyamatok nagyon is összefüggésben vannak a mainstream, globális erők és az őket képviselő pártok működésével. Ami aztán ahhoz vezetett, hogy az egyre elégedetlenebb tömegek elfordultak a liberális pártoktól (és a régi néppártoktól), és a fenti, nagyon is húsba vágó problémáikról legalább beszélő, ritkább esetben válaszokat is adni próbáló radikálisokra kezdtek szavazni.

Mudde előadásában nem tér a fenti okokra, szerinte csak úgy beradikalizálódtak a tömegek és elkezdtek sportból vállalhatatlan szélsőségekre szavazni.

Cas Mudde aztán elkezd okosságokat mondani a magyar politikáról. Szerinte a Fidesz „még mindig konzervatív pártnak tetteti magát, de ha egy párt radikális jobboldali politikát csinál és radikális jobboldali módon beszél, akkor az valószínűleg egy radikális jobboldali párt”, és megerősíti, „Igen, a Fideszt már egyértelműen radikális jobboldali pártnak tekintem”. 

Nos, teljesen egyértelmű, hogy a Fidesz radikálisan beszél, sokkal radikálisabban, mint 15-20 éve, ebben nem is téved. 

De hogy emellett radikális jobboldali politikát is csinálna? Radikális jobboldali lenne a Fidesz echte konzervatív, rendet és fegyelmet tartó, kiegyensúlyozott költségvetési politikája? Radikális jobboldali lenne a Fidesz unortodox, (új)balos elemeket és hagyományos kapitalista elemeket is hordozó gazdaságpolitikája? Radikális jobboldali lenne a családpolitikája? Vagy netán azt gondolja radikális jobboldaliságnak Cas Mudde, hogy 2015-ben és azóta a kormány próbál rendet tartani a határon? Hát,

tényleg igazi szélsőségesség a külső határ védelmét és a belső rend fenntartását biztosítani

– amik csak úgy mellékesen az állam történelmileg először megjelenő, szükségszerű feladatai.

Az meg egy külön feladvány lehetne Cas Mudde számára, hogy ha Magyarországon minden nemzedékben, minden településtípusban, férfiak és nők, jól képzettek és képzetlenebbek körében is a Fidesz a legnépszerűbb párt (ez tényszerűen igaz az idei választás eredményei nyomán), akkor egy ilyen párt mitől és mihez képest szélsőséges. És akkor ki a nem szélsőséges párt itthon? Netán az 1 százalékot sem elérő, közérdeklődés hiányában csődöt jelentő és meg is szűnő Együtt volt a centrista-liberális mainstream néppártiság reményének hordozója?

Jön aztán egy nem csekély belső ellentmondás Mudde előadásában. Azt mondja: a mainstream és a radikális jobboldal közötti határok egyre inkább elmosódnak – szerinte ezt láthatjuk Dániában és részben Hollandiában is. A hagyományos jobboldal azonban szerinte nem tudja megverni őket azzal, ha lemásolja őket. Nos, épp ezelőtt beszélt arról, hogy a Fidesz mára radikális jobboldali párt lett, márpedig Magyarországon a Fidesz a hagyományos jobboldali párt és a Fidesz meg tudott úgy megváltozni, hogy könnyedén megverhesse a radikális jobboldali kihívóját.

Beszél Mudde arról is: „A radikális jobb ott gyenge, például Spanyolországban, Portugáliában, ahol a politika inkább a társadalmi-gazdasági témák körül forog. Ahol viszont a kulturális témák a meghatározóak, ott nagy lehetőségei lesznek a radikálisoknak.” Igazi felületes okoskodás ez, onnan kezdve, hogy vajon a kulturális témák nem ugyanúgy társadalmi témák is? Mire ez a szembeállítás?

Aztán: Portugália érdekes eset, ott valóban nem létezik radikális jobboldaliság, de valójában karakteres konzervativizmus se. A Salazar-rezsim bukása óta abszolút balra tolódott az ország, jellemzően dél-európai balos közmegegyezések szerint működik, hol jobban, hol rosszabbul Portugália. Spanyolország viszont más tészta, itt megint a mélybe kellene nyúlni a helyzet megértéséhez. Spanyolország is balra dőlt a Franco utáni évtizedekben, ez is sok mindent megmagyaráz. De az még fontosabb, hogy ott egyrészt van egy kasztíliai (birodalmi spanyol) status quo konzervativizmus és jobboldaliság (fő képviselője a Néppárt), és emellett pedig a regionális és főleg etnikai autonomista és szeparatista mozgalmakban lángol a radikális jobboldaliságnak (is) nevezhető nacionalista hevület. Csak történelmi és kulturális okokból ezek a mozgalmak (katalánok, baszkok) egyúttal nagyon erősen balosak is – a fő összetartó erő bennük a birodalmi, madridi központtal való szembenállás. Egy ilyen összetett országban nincs helye a más európai országokban megszokott jobboldali radikalizmusnak.

És egy desszert a végére. Cas Mudde szerint „a jobboldali radikalizmus fő kérdése az identitás, hogy kik is vagyunk. Ez a következő évtizedekben is alaptémája lesz a politikának, és annak is kell lennie – a radikálisoknak erre van egy világos válaszuk; másoknak is ki kellene alakítaniuk a magukét”.

Ez egy igen jó tanács Muddétól, már csak az a kérdés,

miért éppen csak a jobboldali radikalizmus fő kérdése az identitás

– hiszen épp nagy ellenfeleik, az újbaloldali radikálisok kedvenc témája az identitáspolitika, hogy bizonyos külső vagy belső jegyeken alapuló csoportidentitások (például a tibeti meleg bálnák – copyright Ablonczy Bálint) a meghatározók, amik felülírnak mindent, főleg a fehér elnyomó férfiak patriarchátusának elnyomását. Ugyanakkor persze az is igaz, hogy a felhevült balos mozgalmárok mellett egy másik jellemző csoport azoké, akiknek pont az az „identitásuk”, hogy ódzkodnak minden identitástól, önmeghatározástól, elköteleződéstől, hittől bárkiben, bármiben. Akik iróniába és cinizmusba csomagolva vészelik át egész életüket, és aztán meglepődnek, hogy minden elfolyik a kezük között, és a világ úgy rendeződik át, hogy abba beleszólásuk sincsen – hiszen nincs mibe kapaszkodniuk és nincs hogyan, mivel hozzájuk kapaszkodni. De ez legyen az ő problémájuk.

És végül: „a jobboldali radikalizmus fő kérdése” lenne az, „hogy kik is vagyunk”? Én azt hittem, hogy ez a saját életünk egyik fő kérdése, amire gyerekkorunktól halálunkig keressük a választ – különösen akkor, ha nem Allah katonái és nem a hinduizmus mindenbe belenyugvó hívei, hanem a Nyugat kereső, kételkedő, tépelődő gyermekei vagyunk. Az a képességünk, hogy feltegyük magunknak a kérdést, kik is vagyunk, az tesz minket emberré az őscickányság helyett. 

vissza a teljes nézetre