A technológia: méreg

„Ray Bradbury 1953-ban írta meg A gyilkos (The Murderer) című novelláját. A történet főhőse, Albert Brock egy napon torkig lesz azzal, hogy megszámlálhatatlan forrásból ömlik rá a zaj és az információ; hogy az állandó összeköttetést biztosító csuklórádiója miatt egy percnyi magánélete sem lehet; hogy az okosháza is állandóan utasítgatja. Ezért elpusztítja maga körül az összes elektronikus eszközt, majd üdvözült mosollyal veszi tudomásul, amikor magánzárkába csukják, mert ott végre élvezheti a csöndet. A legjobb sci-fi szerzők nemcsak írók, hanem egy kicsit látnokok is, akik megjósolják, hogy miként fogja megváltoztatni az életünket a technikai fejlődés. Bradbury 65 évvel ezelőtt írt sorai bámulatos pontossággal mutatnak rá, hogy milyen a technológiával átszőtt mindennapokban élni, ahol az eszközeink uralnak bennünket, és nem mi az eszközeinket. 

»Örökké csak hívtak, hívtak, hívtak a barátaim. A fenébe is, semmi időm nem maradt. Ha nem szólt a telefon, szólt a tévé, a rádió, a lemezjátszó, a sarkon a mozi; reklámfilmeket vetítettek az alacsonyan járó gomolyfelhőkre. Már nem is eső esett, hanem szappanlé. S ha nem volt felhőreklám, gépzene szólt a vendéglőben; muzsika és reklám a buszon, amelyen munkába mentem. S ha épp nem volt muzsika, megszólalt a hivatali házitelefon vagy az az iszonyat csuklórádió, amelyen ötpercenként hívogatott a feleségem meg számos barátom.« (...)

De miért költenénk egy digitális elvonókúrára? Hát nem egyszerűbb kihúzni a kábelt a routerből, és átadni magunkat egy Trollope-regénynek, egy faggyúgyertya és egy pohár Glenmorangie Signet társaságában? Talán igen – de akiknek digitális méregtelenítésre lenne szükségük, azoknak többnyire épp az önmegtartóztatással van gondjuk. Ilyenkor valóban segítséget nyújthatnak az erre specializálódott cégek.

És hogy nekünk szükségünk van-e rá? Az biztos, hogy érdemes elgondolkozni egy kiadós méregtelenítésen”