Az igazi Dél-Baranya – Kárpát-körút III.

A Kárpát körút egy túra az 1920-ban, illetve 1947-ben elvesztett hazában, akár magyar többségű még a vidék (vagy volt valaha), akár nem. Erős-e a haza szó használata olyan régiókra, melyek hetven vagy lassan száz éve nem tartoznak Magyarországhoz? Nos, a kövekben, történetekben, tájakban így is, úgy is ott van a magyar történelem, sőt sok helyen mélyebben és látványosabban, mint a maradék Magyarországon. Persze nem csak a magyar múlt van ott, hanem azoké a nemzeteké is, akikkel végigéltünk sok száz, sőt némelyikkel több, mint ezer évet. A túra során nem akarom kímélni senki érzékenységét, saját berögözött, sokszor hamis toposzainkat sem. Ami számít, az a valóság, csak a valóság.

Az első út Aradra, a második Kelet-Szlavóniába vezetett  Itt a harmadik: Dél-Baranya.

***

Elfeledett vidék ez. Még a szerb-horvát háború idején is főleg Vukovárról, és Eszék kapcsán Kórógyról vagy Szentlászlóról szóltak a tudósítások, pedig itt is volt szerb megszállás. Csak a dráma volt kevésbé látványos, mint a nagyobb városok közelében, nem lőttek szét, robbantottak fel annyi házat, templomot a megszállók, kevesebb gyilkosság volt.

A „soknevű” térség ma sincs rajta a „térképen”. Hol is vagyunk: a Drávaszögben, Drávazugban, a Baranyai Hegyalján, vagy a Baranyai Löszháton? Magyar utazóként az egyszerű Dél-Baranya a legszimpatikusabb, mert a vidék összetartozását hangsúlyozza az északi, Magyarországon maradt térséggel. Igen, ez is Baranya, és amit ma Dél-Baranyának gondolunk, Siklós vagy Harkány, voltaképpen inkább a történelmi megye közepe. Az igazi Dél-Baranya 1920/1947 óta a délszláv államban, majd Horvátországban van. A diktátum itt egy szerves egységet vágott ketté, amit a Duna és az ősi országút forrasztott egybe ezer éven át. A határ ezen a szakaszon nem földrajzi és etnikai választóvonal, mint egyébként a Dráva olyan hosszan magyarok és horvátok, Magyarország és Horvátország között, hanem egy önkényes ákombákom a térképen.

Dél-Baranya nem nagy, csupán két budapestnyi terület, meglepően sok természeti szépséggel, gyönyörű épített környezettel, középkori emlékekkel, a remek éttermekben élvezhető gasztronómiai élményekről nem is beszélve. Nem feledést, hanem felfedezést érdemel.

Fent állunk a dombtetőn vendéglátómmal, Andócsi Jánossal, az igazi Dél-Baranya középpontjában. A lemenőben lévő nap aranysárgára fest mindent. Ameddig a szem ellát, szőlő. Gyönyörű, rendezett sorokban. A hatalmas bellyei birtok központjában vagyunk, vagy 150 méterrel a síkság felett, valahol a Báni-hegy közelében. Mély a csend, mintha kilométerekre nem lenne élő lélek. A bukdácsoló Agrokor birodalma ez, amire állítólag Csányi Sándor is szemet vetett. Az egykor legnagyobb és legsikeresebb horvát cég mezőgazdasági portfóliójának ékköve ez a gazdaság, meséli vendéglátóm.

Az Agrokor birtoka

Egész Dél-Baranyára ez jellemző: rendezettség, látszólagos prosperitás, különösen, ha Mohács környékéhez hasonlítjuk. De a valóságban Horvátország, mint az Agrokor, komoly nehézségekkel küzd. Az ország gazdasága másfél évtizede gyakorlatilag stagnál, 2001-2017 között átlagban mindössze évi 0.4%-al növekedett. Nagy a munkanélküliség, Dél-Baranyában 12%-körüli, kitörési pont nem látszik. Mindez természetesen kihat a helyi magyarságra is. Sokan elmentek a háború előtt vendégmunkásnak, elmenekültek a háború alatt, és a régi jómód a harcok lezárulta után sem tért vissza.

A következő napot a HMDK, a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének központjában kezdem, Bellyén, ahol pontosan ezeket a kérdéseket veti fel Jankovics Róbert, a HMDK ügyvezető elnöke (azóta elnöke).

A kép vegyes. A kilencvenes évek végén a magyar közösséget szinte a semmiből kellett újjászervezni Dél-Baranyában. A legnagyobb településekről, mint Pélmonostor és Bellye, a magyarok 80-90%-a elmenekült. Kopácsról a magyarság 2/3-át űzték el a szerbek, de még Csúzáról és Vörösmartról is, pedig ott kisebb volt a szerb „figyelem”, 20-30%-nak mennie kellett. A kilencezer dél-baranyai magyarból közel ötezren váltak menekültté, a többségük Magyarországon talált védelmet. Nagyobb részük végül visszatért, de általában a szerb szabadcsapatok által kifosztott házak várták őket. Sok helyen a megszállók felégették a magyar könyvtárakat, néprajzi gyűjteményeket. Az újjáépítést, gazdasági talpraállást ugyan segítette a magyar és a horvát állam, de a problémák nem oldódtak meg teljesen. A magyarországi támogatás mostanáig jelentős, ugyanakkor a Dél-Baranyában jelenlévő magyar cégek tehetnének többet a magyarság megmaradásáért. A HMDK elnök felhívja a figyelmet a turizmusra: sokkal többen jöhetnének Magyarországról felfedezni az itteni látnivalókat. Útba is igazít, mi érdemes megnézni.

Kopácsi rét

Daróczi Kakas

Igaza van, természeti szépségekben gazdag táj ez, legnagyobb attrakciója pedig alig pár kilométerre van Bellyétől. A Kopácsi Rét ma kiemelt természetvédelmi terület Horvátországban. De Kopács egyben ősi magyar halászfalu, a Dunamente egykor a szerémségi Zimonyig, azaz gyakorlatilag Belgrádig tartó magyar településsorozatának megmaradt tagja. Túlélte a tatárt, a törököt, és a szerb megszállást is. A Duna vízi világa menthette meg, a mocsarakban könnyen el lehetett rejtőzni, és a folyó élelmet is adott. A park „Kis Szakadás” (Mali Sakadas) infócentrumának szalmafedeles épületei illeszkednek a környezetbe. Az összképet csak egyvalami zavarja. Minden kizárólag horvátul és angolul van kiírva, Kopács falu bemutatásánál pedig egy szóval sem jelenik meg az itt élő magyar közösség. A magyar hölgynél, akitől a jegyet megvettem, rákérdezek a barátságtalan jelenségre. Ez a nemzeti parkok politikája Horvátországban, válaszolja sajnálkozva. A honlap is horvát/angol, bravó. https://pp-kopacki-rit.hr/

A park inkább egész napos program, néhány óra alatt csak egy-két látnivalóra lehet koncentrálni. A bejárat mellett fahíd-rendszeren lehet bejárni egy mini mocsárvilágot. Kis táblákon magyarázatok vannak az élővilágról. Horvátul és angolul. Bár jól tudok angolul, csak találgatok. Oké, a vidrával minden rendben van, de a madárvilágnál hiányzik a magyar szöveg. Különösen tanúságos alaposan megnézni a Kopácsi-rét térképét. Conakut Kanal, Sashat, Nadhat, Sakadas – nem lehet kétséges, ezt a mocsárvilágot a magyarok lakták be, de a magyar nyelv és a több mint ezer éve itt élő magyar lakosság itt minimális tiszteletet sem kap Horvátországtól. Kivételt a Zrínyi-Szulejmán tematikus út táblája jelent csupán, ahol a magyar megérdemel egy apróbetűs szedetet.

Érdemes kis sétát tenni magában a faluban, a hídrendszeren át is el lehet jutni az első utcáig. Itt már megjelenik a magyar nyelv, és a magyar történelem, még a Szent Korona is túlélte valahogy a partizánokat és a szerb időket az I. világháborús emlékművön.

A Didin Konak étteremben (van magyar étlap) fantasztikus halételek között lehet válogatni. Az étterem mellett igényes apartmanok vannak, a személyzet többsége pedig magyar. Máshol viszont a magyar adjonistenre nem túl kedves a horvát fogadjisten. Egy 80%-ban magyar faluban az illető kempingtulajdonos a „jó napot kívánokig” sem jutott el, ami nem utal túl jó üzleti érzékre vagy a magyar közösség tiszteletére. Nem is kap reklámot.

Készül a hal a Didin Konakban

Várdaróc, Citadela

Ha már a reklámnál tarunk, nos, a várdaróci Citadela még jobb, mint a Didin Konak, a halászlé egészen pazar. Szerintem is, a Tripadvisor szerint is. Az Osjecko sör és a helyi pálinka szintén fantasztikus. A helynek magyar karaktere van, a dekoráció nagy része magyar népművészeti emlék, és a pincérek között is vannak magyarok, de az étlap horvát nyelvű. Kár, különösen, hogy Várdaróc a honfoglalás óta magyar falu, magyarsága a kopácsihoz hasonlóan túlélte a török időket. Nem lenne nehéz talán magyarul is kiírni: pörkölt, halászlé, gulyás. Persze Andócsi kolléga társaságában a horvát nyelv feladványai nem jelentenek problémát.

Várdarócon túl a következő falu Laskó, Trianon előtt színmagyar település, a reformáció térségbeli központja. Mára lakossága felét elvesztette, a Darócz étteremben pedig, amely előtt egy jó kétméteres kakas áll, horvátul és angolul kínálják a magyaros ételeket: „Hungarian way”, „a lá Hungarian”, „traditional Hungarian”. Az étterem tulajdonosának, persze ha magyar az illető, a figyelmébe ajánlom a gyönyörű, fehér templom előtti háborús emlékművet: „Ősök jussán – Nem hal meg az a nemzet, amelynek hős fiai vannak”. De az a nemzet meghal, amelyik a saját ételeit nem tudja leírni egy étlapra a saját nyelvén.

Laskói emlékmű

Csúza temploma

A hatszáz lelkes Csúzán a templom talán még szebb, mint a laskói istenháza. A nyers tégla vöröslik a fényben, és az alapzatán látszik, középkori túlélő. Mint ahogy a falu 90%-ban magyar lakossága is. Miközben az alföldi magyarság túlnyomó része friss, 300 éves telepítés, az itteni magyar családok gyökerei az árpádházi királyokig, sőt talán a honfoglalásig nyúlnak. Itt van mélysége a múltnak, érezni minden kövön. Az ötlik a fejembe, hogy Baranya ezen déli, apró, dunamenti szögletében, a mocsárvilág védelmében, többen élhették túl a török időket, mint Kecskemét kivételével az egész mai Bács-Kiskun megyében.

Hogy mennyit is jelent a földrajz, azt az 1945 előtti etnikai térképeken látni. A Duna tizenöt kilométeres körzete színmagyar volt Dél-Baranyában, utána jött egy német sáv, amely észak-déli irányban a Drávától egészen Szekszárdig tartott. A török hadiút vonala ez, ahol kő-kövön nem maradt az 1600-as évek vérzivatarában. A németek a török időkben elpusztult vagy elmenekült magyarok helyébe jöttek telepesként, a Habsburgok hívására, Würtembergből, Badenből, Hessenből, Bajorországból. A trianoni határ felett részben megmaradtak, Tito Jugoszláviája viszont végzett velük. Szép házaikba tízezer horvátot és négyezer szerbet ültettek, és így a vidék 1947-ben ezer hosszú év után ismét szláv többségű lett.

Kiskőszeg, partizán emlékmű

Míg a németség a semmibe tűnt, kicsit északabbra a második világháborúnak van kőbe vésett nyoma. A Kiskőszeg (Batina) feletti dombon monumentális háborús emlékmű nyúlik az ég felé. Az 1944 novemberi kiskőszegi csata szovjet és partizán elesettjeinek állít emléket. Négyezer magyar, szovjet, német, horvát és szerb katona halt hősi halált ezen a környéken, amíg a Vörös Hadsereg és egy jugoszláv partizán hadosztály át nem tört a Duna védelmi vonalán. Az emlékművel máig ünnepelt partizánok és szovjetek számtalan ártatlan magyart és németet gyilkoltak meg 1944-ben a Duna két partján, de a naplementében ettől még megkapó a látvány. Nyugaton a Mecsek tömbje a narancssárga ragyogásban, keleten a Duna a mélyben, északon a mohácsi sík. A hídon, ahol 1991-ben a jugoszláv tankok özönlöttek be, turistabusz ér át éppen a szerbről a horvát oldalra. Nekünk, vagy legalábbis nekem, mindkét oldal magyar (is).

Mennyire erős itt a Trianon faktor? Meglehetősen. Ez nem a horvát többségű Kelet-Szlavónia. A bő kétharmad részben magyar és német lakosság (39%+28% 1910-ben, 33.6+33% az uralomváltás után 1921-ben) aligha csatlakozott volna önként a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz. Mély itt a magyar történelem, kövekben, és a lakosság gyökereiben is. Mára azonban ez a régió jelentősen megváltozott, a németek teljesen eltűntek, és a magyarok is megfogyatkoztak, létszámban és lélekben is. Ez a föld ma már inkább horvát. A veszteség érzését csökkenti, hogy a gyakorlati és/vagy szimbolikus elnyomás nem érezhető úgy, mit a Felvidéken vagy Erdélyben. De a magyar múlt negligálását nem nehéz észrevenni. Míg Eszéken és Kelet-Szlavóniában kifejezetten vannak gesztusok a magyarság felé, Dél-Baranyában nincsenek. Talán túl közel van Magyarország, talán a horvátok is érzik, hogy ez a vidék nem jogosan lett az övék.

Hamarosan jön a következő rész: Kárpát Körút IV.: Csáktornyától Fiuméig.