A liberalizmus a sorsunk, minden más szemfényvesztés

„Az emberiség sok egyensúlyi rendszerrel próbálkozott a múltban, de a technológiai fejlődés és a népességrobbanás bizonyos szintje után – nagyjából a XIX. századi első felében koncentrálódó klasszikus ipari forradalommal – végleg eldőlt, hogy a leghatékonyabb társadalmak alapvetően liberálisok lesznek és maradnak. Ezen nem azt kell érteni, hogy a szabadságjogokat akkurátusan be fogják tartani mindenhol vagy mindenkinek azonosan szabad hozzájutása lesz a tőkekoncentráció platformjaihoz (a.k.a. piac), de azt igen, hogy az emberi szükségletek és erőforrások maximális piacosítása minden társadalom erejének alapfeltétele marad. Minél több – potenciális! – szükséglet marad kielégítetlen és minél kevesebb erőforrás kifejlesztetlen, annál nagyobb veszteség ér egy társadalmat, amely így annál nagyobb eséllyel válik más társadalmak (termékeinek és szolgáltatásainak) vevőjévé és jó esetben beszállítójává – mindent összevetve pedig alárendeltjévé. (...)

Az erkölccsel szemben viszont a technológia jelentősége feltartóztathatatlanul nő a szükségletek és a kielégítésüket szolgáló erőforrások egyre magasabb szinten (értékkel) történő találkoztatásában. Kétszáz éve a liberalizmus tágabb intézményrendszere (erkölcse, politikai rendje, piaca) adja ennek a növekedésnek a keretét, és ezen belül az archaikus, zárt erkölcsi világok versenyképtelenek. Ma már elmondható, hogy elvileg és logikailag lehetetlen, hogy a liberalizmusnál vagy az ehhez közelítő nyílt rendszereknél alkalmasabb formája jöjjön létre az emberi együttműködésnek, vagyis a szükségletek és kielégítésük módszerében. Jöhetnek bizonytalanságok, visszaesések, háborúk – amelyeket a liberalizmus ellenségei megfelelő ujjongás mellett n+1-edszer a Nyugat stb. visszafordíthatatlan válságaként élnek meg –, de az alaplogika ugyanaz marad. Ilyen körülmények között az ennek és intézményi rendjének korlátozására és hiteltelenítésére épülő illiberalizmussal, etnicizmussal és populizmusokkal házalni – miközben legalább hasonlóan termékeny alternatívát (érthetően) nem kapunk – törvényszerűen az adott társadalom lemaradását eredményezi.

Nem azt mondom – konzervatívként –, hogy ne kelljen mindent megtennünk azért, hogy a fejlődés emberi léptékkel megérthető és átélhető, az életünk pedig a lehetőségek szerint otthonos maradjon. De abban reménykedni, hogy itt valami radikális fordulatot lehet elérni bármi nevében (amely bármi a reakció mai színvonalán leginkább a semmi, mert ostoba és üres), csak szemfényvesztés, de ami még rosszabb: aljasság. A 90% teljes lenézése és kifosztása. Quod erat demonstrandum.”