Nyitvatartás

Az ügynökakták nem maradtak zárva

2017. december 7. 10:02
Máthé Áron
Mandiner

Az állambiztonsági múlt igenis megismerhető: tanulmányok, cikkek, könyvek és dokumentumfilmek sora mutatja be ezt a furcsa világot. Mindez „zárva maradt ügynökakták” mellett aligha lenne elképzelhető.

Constantinovits Milán rövid, de nagyívű esszében foglalta össze a jobboldal történelmi tévedéseit a rendszerváltozás óta tartó időszak tekintetében.

Egyes megállapításaival egyetértek, ugyanakkor egy olyan biztosan akad közöttük, amely valójában nem több – sajnos-szerencsére – mint egy politikai bunkósbotból közhellyé és zsurnalisztikai fordulattá változott szókapcsolat. Ez pedig így hangzik: „az ügynökkérdés rendezetlensége”. Ennél a pontnál többek között ezt írja Constantinovits: „Az állambiztonság irányítóinak kilétére sem derült fény. A szenzitív adatok nyilvánosságra hozását elvető, azonban a felelősöket megnevezni szándékozó Schiffer András-i tervezet sem talált visszhangra, az ügynökakták zárva maradtak. (Bár Gulyás Gergely javaslata bíztató fejlemény.)” Mindezzel kapcsolatban két megjegyzést szeretnék tenni.

Először is, a felelősök megnevezésével kapcsolatban. Szervezetem, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága 2016. február 25-étől kezdve idáig több mint ezer, lehetőség szerint fényképes karrierpályát hozott nyilvánosságra az egykori kommunista hatalomgyakorlók közül.

Közöttük bőségesen megtalálhatóak az állambiztonság irányítói is.

Ilyen jellegű gyűjtemény, amelyet direkt egy erre a célra létesített és felhatalmazott állami testület hozott volna nyilvánosságra, még nem létezett. Sőt, az életrajzok tekintetében sok esetben alapkutatást kellett végeznünk – negyedszázaddal a kommunizmus bukása után! Ennyiben tehát a felelősök megnevezése – törvényi feladatainkhoz híven – folyamatban van. (Megjegyzem, a felelősök megnevezése még a 2002-ben, a Terror Háza Múzeum megnyitásakor kezdődött: az Ávós előszoba és a Tettesek Galériája nem véletlenül került az ellenérdekelt oldal támadásainak kereszttüzébe.).

Másodszor, az „ügynökakták zárva maradtak” megfogalmazással kapcsolatban. Ez valójában egy értelmetlen, üres megállapítás. A vélhetően még létező állambiztonsági anyagok legalábbdöntő hányada az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában van.

Bárki kikérheti a rá- és közeli hozzátartozóira vonatkozó dossziékat,

illetve tudományos kutatóként az összes többi levéltárral megegyező feltételekkel tetszőleges anyagokhoz férhet hozzá. Az állambiztonsági múlt igenis megismerhető: tanulmányok, cikkek, könyvek és dokumentumfilmek sora mutatja be ezt a furcsa világot. Mindez „zárva maradt ügynökakták” mellett aligha lenne elképzelhető. Az állambiztonsági múlt azonban csak egy szelete a kommunista diktatúra történetének – vajon tisztában van-e azzal a közvélemény és az azt formáló újságíró, hogy a diktatúra irányító szerveinek az Országos Levéltárban őrzött anyagai interneten is hozzáférhetőek?

Egyéb anyagok átminősítésére tett ajánlásunkon túl idén márciusban tettük közzé jelentésünket az úgynevezett mágnesszalagokra vonatkozóan, amelyek közül két adattár (G és a H) javaslatunknak megfelelően jövő évtől kezdve szintén kutathatóvá válik az Állambiztonsági Levéltárban. (Ide kapcsolódik, hogy egy ízben egyébként éppen Schiffer András részéről hangzott el egy parlamenti vita során: „a mágnesszalagok nem hazudnak!”).

Amikor azonban a félrevezetően meggyökeresedett „ügynökkérdés” válik témává, érdemes egy pillanatra elgondolkoznunk még pár kérdésen. Vajon kik voltak a hálózat tagjai? Vajon akik kizáratták magukat, de szerepelnek valamilyen nyilvántartásban, miért váljanak inkább céltáblává, mint azok, akik semmilyen nyilvántartásban nem szerepeltek, és mégis besúgtak valakit?

Vajon amit a levéltári dokumentumokban olvashatunk, az nem véletlenül célzatosan összeállított anyag-e, ami erőteljes forráskritikát igényel?

Az úgynevezett „ügynökakták” – bármit is jelentsen ez – fetisizálása vajon nem vezet-e oda, hogy az állambiztonság szemszögén keresztül fogjuk látni a saját múltunkat? Vajon mennyire volt szándékos, célzott az iratválogatás és megsemmisítés 1989-1990-ben? Vajon amikor meghatározzuk az állambiztonság célcsoportjait és beszervezési területeit (Magyar Közösség tagjai, a háború előtti polgári rendszer estabilishmentjének tagjai, a 45-48 közötti valódi ellenzék, az 56-osok, egyháziak, stb.), vajon nem fenyeget-e a veszély, hogy éppen az állambiztonság szándékának megfelelően saját nemzeti múltunk felett mondunk igazságtalan ítéletet? (Itt csak utalni szeretnék Tuskó Hopkins trükkjére: ha te olvasod a névsort, senkinek nem tűnik fel, hogy nem vagy rajta). És legvégül: miért akarnánk az állambiztonságot leválasztani a kommunista diktatúra egész mechanizmusáról? A semmilyen állambiztonsági nyilvántartásban nem szereplő „megbízható elvtársak” a legtöbb esetben jóval nagyobb felelősséget viselnek, mint a többségükben mezítlábas „ügynökök”, akik kínjukban mondjuk a helyi művelődési ház programját jelentették tartótisztjüknek. Vajon kinek és miért az érdeke, hogy mégis csak róluk, az „ügynökökről” esik szó mindig?

Olvassa el ezt is: Toptizes – A jobboldal 10 történelmi tévedése

Mindezzel nem szeretném azt mondani, hogy az állambiztonsági iratok ne lennének kulcsfontosságúak a kommunista diktatúra bűneinek feltárásához. A még fellelhető iratok kutathatóvá tételét is folytatni kell, ahogyan azon is gondolkozni kell, hogy a „hálózati személyt” meghatározó törvényi definíció mennyire alkalmas a valóság leírására. Azonban az „ügynökkérdés” kizárólagos fókuszba állítása olyan félrevezető és lehetetlen helyzetet eredményezhet, amelyben a „te is más vagy, te sem vagy más” blőd és cinikus megállapítása nyerhet kizárólagos teret. Semmi értelme, ha az előttünk járók hibáira vagy tévedéseire a múlt – akár a Constantinovits-féle cikkben szereplő félmúlt – megértése nélkül mutatunk rá. Ebben az esetben ugyanis még az is kiderülhet: egy nyelvi csapdából kiindulva teljesen félreértjük a mostani helyzetünket.

vissza a teljes nézetre