„Megeshet, hogy az erdélyi ember nem nagyon szereti, ha változnak a dolgok. Ha Erdélyben változtak a dolgok, rendszerint rossz felé haladtak a könnyáztatta történelemben, gondolja az erdélyi ember, az a legjobb, ha minden ugyanúgy marad, amíg lehet.
Amíg van, hol, és van, mi, ugye. Ahol nincs változás, ott viszonylagos biztonság van, ahogyan azt már nagy költők egész sora meg is írta, köves, sziklás, fenyős és mezőgazdasági hasonlatokat használva, mert a nagy költők is szeretnek arról beszélni, amit a környéken látnak. Mint az erdélyi ember.
Egyedül azt viseli nehezen az erdélyi ember, hogy a világban, még az erdélyiben is, az emberek viszont változnak, s ezen nem lehet segíteni. Telik-múlik az idő, s ott áll benne egyedül az erdélyi ember, ő semmit nem változik, erre fel mindenki más ráncosodik, nyúlik a bőre, őszül, kopaszodik, és hízik-hízik rendületlen. Az erdélyi ember ismerősei mind csúnyulnak, s az a baj, hogy közben butulnak is, s boldogtalanodnak el, egyéb rossz tulajdonságaikról már nem is beszélve. Elmegy az erdélyi ember szépen kicsípve az osztálytalálkozójára mondjuk, s rögtön látja, hogy mások milyenek lettek. Elmegy egy lakadalomba, s ott is azonnal feltűnik neki. Hogy pocakok, sárga fogak (ha még vannak fogak), gravitáló mellek, megereszkedő szemhéjak, széles fenekek, ősz hajak, kopasz fejek vannak a többi erdélyi ember testén, az előnytelen ruhákról már nem is beszélve.”