A Nyugat értett a Krímből

2017. március 20. 19:57

A Kreml érdekeivel vagy éppen érzékenységével ma már számolni kell, s aki ezt nem teszi, olyan helyzetbe keveredhet, mint az EU Ukrajnával.

2017. március 20. 19:57
Stier Gábor
Stier Gábor
Magyar Nemzet

„A Krím és Oroszország ünnepelt, Ukrajna bénult, kaotikus állapotában fogatlan sárkányként tüzet okádott, a Nyugat pedig döbbenten állt a történtek előtt. A helyszínről tudósító többi újságíróval együtt azt hihettük, hogy a boldogság (fél)szigetén vagyunk, szinte fel sem fogva, hogy az öröm tűzijátéka helyett valódi lövedékek is robbanhattak volna a fejünk felett. Mint annyiszor, amikor a világ kereke nagyot fordult. A világpolitikai feszültség akkor és ott kitapintható volt, három év múltán azonban már tisztábban látszik, hogy mi is történt 2014 kora tavaszán a Krímben.

De ne szaladjunk ennyire előre! A dolgok megértéséhez vissza kell pörgetnünk az idő kerekét február 21-éig, amikor a tél elején a jogos és az EU-val kötendő társulási szerződés elhalasztása miatt kicsordult elégedetlenségből kibontakozó Euromajdan teljes káoszba fordult. Addigra a szélsőséges nacionalistáktól a tehetetlen ellenzéken át az egyik oldalon az ukrán piacra és Oroszország kiszorítására a fogukat fenő, míg a másikon a befolyást megőrizni kívánó hatalmakig mindenki rátelepült a Kijev főterén tiltakozók mozgalmára. A Viktor Janukovics nevével fémjelzett vezetés is csak szerencsétlenkedett, az utcán máig tisztázatlan körülmények között kitört lövöldözés után halottak hevertek, s e felfordulásban három európai, a német, a francia és a lengyel külügyminiszter próbált közvetíteni a kékek és az utcán randalírozó szélsőségesek nyomása alatt tárgyaló narancsos erők között. A választások előre hozataláról, így gyakorlatilag a törvényes átmenetről európai garanciával megszületett egyezség azonban reggelre semmivé vált. Janukovics elnök hatalmát megdöntötték, az elnök Oroszországba menekült, s a puccstól május 25-éig, Petro Porosenko megválasztásáig immár nemcsak az anarchia, hanem a törvénytelenség, az illegitim hatalomátvétel állapota jellemezte az országot.

Az eseményekkel való tehetetlen sodródás Moszkva számára vészesen alakuló dinamikája, az oroszellenes hangulat lépéskényszerbe hozta a Kremlt. A tét óriási volt. Vlagyimir Putyinnak el kellett döntenie, hogy a kisebb szünetekkel negyedszázada tartó külpolitikai visszaszorulását megállítva közvetlenül a szláv térségbe engedi-e a NATO-t, egészen a határaiig, vagy a Nyugat értésére adja, hogy Amerikával az élen átlépte azt a bizonyos vörös vonalat. Gondolkodásra sok idő nem volt, s mint azt ma már tisztán láthatjuk, a mérlegeléskor a katonai, biztonsági megfontolások felülírtak mindent. A politikai és gazdasági következményekkel is számolva Putyin a kisebbik rosszat választva megelőző lépésre, a krími akcióra – az egyik olvasatban megszállására, míg a másikban a félsziget hazatérítésére – szánta el magát.

Három év távlatából mindinkább egyértelmű, hogy nem nagyon tehetett mást, s ennek a történetnek Ukrajna nem az alanya, csak a tárgya. Oroszország tovább nem hátrálhatott, s ezt a lépést, saját biztonságát szem előtt tartva, vállalnia kellett. Ezért van az, hogy amikor a nyugati elemzők orosz agresszióról beszélnek, akkor Moszkvában ezt éppen fordítva látják. Az ő olvasatukban Oroszország a Krímben is csak védekezett. Berlintől Párizson át Washingtonig senki nem mérte fel a veszélyét annak, hogy az ukrán helyzet alakulása milyen érzékenyen érinti Moszkvát. Ezt már csak azért sem érthették, mert a hidegháború után az Oroszország megértésére irányuló potenciál drámaian leépült. Pedig a 90-es évek mélyrepülése után Oroszország stabilizálódott, magára talált, s mind határozottabban megjelenítette az érdekeit is. Sokáig azonban még ekkor is azt remélte, hogy egyenrangú partnerként fogadják el, s csak finoman kopogtatott, a Nyugat azonban ezekre a hangokra nem rezonált. Ha meghallotta is, birodalmi fantomfájdalmaknak tulajdonította. Tíz éve Münchenben Putyin figyelmeztetett, hogy Moszkva nem fogadja el tovább az Amerika által írt játékszabályokat, s részt kíván venni a változóban lévő világrend alakításában. Nyugaton ezt sem értették, s a NATO 2008-ban a bukaresti csúcson határidő nélkül, de vállalást tett Ukrajna felvételére. Mint mára kiderült, ezzel nem az európai biztonságot erősítette. Sőt!

Persze, erre bárki felvetheti, hogy Oroszország érzékenységére figyelni múltban ragadt gondolkodásra utal, hiszen a Szovjetunió és a kétpólusú világrend már csak történelem. Ez így van, ám éppen az aludta át az elmúlt negyedszázadot, de legalábbis annak utolsó másfél évtizedét, aki nem akarja látni Oroszország geopolitikai tényezővé válását. A Kreml érdekeivel vagy éppen érzékenységével ma már számolni kell, s aki ezt nem teszi, olyan helyzetbe keveredhet, mint az EU Ukrajnával. A Nyugat azonban láthatóan értett a Krímből, s a meglepődésből ocsúdva most folyamatos orosz agressziót vizionálva éppen pánikba esett. A következő lépés az inga visszalendülésével valamiféle reálpolitika lehet, amely a helyén kezeli Oroszországot, s a partnert, a lehetőséget is meglátja benne. Talán még nem késő!”

az eredeti, teljes írást itt olvashatja el Navigálás

Összesen 29 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Himalája
2017. március 21. 23:00
"Oroszorzág jelenleg például annektálással és polgárháborúk kiprovokálásával, sőt aktív háborúzással teszi ezt." Azért ha valaki ilyen kijelentést tesz, nem árt ha tisztában van a tényekkel. Oroszorság 1994-1996-ban háborúzott először a csecsennekkel, kik 1991 kinyilvánították a fuggetlenségéget, majd 1992-ben csecsenföldböl kivált Igusföld. Dzsohar Dudajev csecsenföld államfőjeként 1993-ban mint egy diktátor, hogy megszabaduljon az ellezéktől feloszlatta a parlamentet majd betiltotta az orosz nyelvet és erőteljesen elnyomta az ott élő kissebségeket, főleg az örményeket és oroszokat. Az oroszok, akkoriban még Borisz Jelcin, csak 1994 decemberében mentek támadásba. A háborúért, itt nem lehet teljes mértékben az oroszokat okolni. A Csecsenek is rátettek nem egy lapáttal, főleg Dudájev akkori Csecsen elnök oroszellenes politikája volt az, mely nagy mértékben hozzátett a háború kirobbanásához. Ez az első 1994-1996-ig tarto csecsen háború szinte nem oldott meg semmit, csak sok áldozatota volt. A második Csecsen háború kirobbanásának okai, idézet a wikipédiábol: "A második csecsen háború kirobbanásának okaként Baszajev parancsnok csapatainak akcióját tekintjük. Az első támadás 1999. augusztus 2-án történt, Samil Baszajev és a szaúd-arábiai származású Hattab közel kétezer fegyveressel több falut is megszállt Dagesztánban. De ez csak előkészítése volt egy még nagyobb méreteket öltő katonai akciónak, amely Dagesztán iszlám köztársasággá változtatására és Oroszországtól való elszakítására irányult." A harmadik háború a sorban, ahol az oroszok háborúztak a grúz háború volt. Ismét idézet a wikipédiából: "Az Európai Unió Heidi Tagliavini svájci diplomatanő által vezetett vizsgálóbizottsága 2009. szeptember 30-án kiadott hivatalos jelentése megállapította: a háborút Grúzia kezdte, a grúz állítások az előzetes orosz támadásról hamisak." A Krími félsziget elszakadása, majd azt követően oroszországhoz csatlakoztatása pontosan és gyorsan oroszországból levezényelt akció volt. Ez az egyetlen eset, ahol az oroszok kezdeményező és aktív szerepe nem vitatható. Közben az egyetlen eset is, melynek nincsenek háborús áldozatai. Egyébként Krím a nemzetközi jog szerint sosem volt Ukrajna része. Krím ugyan nem volt állam, de önállo köztársaság volt saját parlamentel, kormánnyal, és csak államigazgatási szempontból csatlakoztatta annak idején Chruscsov Ukrajnához. Krím félszigeten ugyanis nem volt elegendő saját élelem, sem ivovíz, sem energia, ezt csak ukrajna felől lehetet megoldani. Donyeck egy egészen más valami. Ugyan ott is a kezdetekben volt egy népszavazás, de az a népszavazás nem az önállóságról szólt, hanem autonómiáról és Ukrajna föderalizációjáról. Mivelhogy akkortájt Donyeckban, a Krímmel ellentétben, az orosz katonáknak még nyomuk sem volt, így az ukránok odaküldték hadseregüket terrorista hadművelet címen. Azért küldtek oda akkora haderőt, mert a donyeckiaiknak sikerült ellenőrsés alá vonni néhány laktanyát és katonai raktárat.
wherever
2017. március 21. 10:20
Az a bizarr ezekben az oroszbarát magyar cikkekben, hogy teljesen nyíltan és lelkesen hirdetik a szovjet-orosz impériumi gondolkodást: Oroszország/Szovjetunió egy birodalom, aminek joga van befolyási övezetekre és ütközőzónákra, ahol az történik, amit ő akar, adott esetben az adott népek demokratikus akaratának ellenében is. Stier Gábor és a többiek jól tennék, ha már nem emlékeznek, felfrissíthetnék az emlékeiket és elolvashatnának egy Kelet-Európa történelméről szóló könyvet, hogy milyen fasza egy ilyen befolyási övezetben élni. A Balti Államokban, Lengyelországban, Magyarországon stb. kötelező erejű referendummal döntötek a NATO-hoz és az EU-hoz való csatlakozásról. Az, hogy melyik állam akar a NATO és az EU tagja lenni, az az adott ország demokratikus közvéleményére tartozik. Minden egyéb egy új Jaltát jelentene.
KannibálTatárÚr
2017. március 21. 09:57
Ukrajna nem szabad ország, hiszen vezetésében rengeteg a külföldi, nem ukrán. Azt hiszem, érett a felosztásra. Galíciát a lengyeleknek, az oroszok lakta területeket az oroszoknak, déli részét a románoknak, Kárpátalját a magyaroknak. Kijev körül maradjon egy valódi ukrán állam.
zolizolizoltan
2017. március 21. 07:04
Amerika érdeke Európától eltávolítani Oroszországot. Mi itt Európában csodálkozva nézzük, hogy miért nem képviseli Európánk érdekeit Merkel és miért éppen Trump ígéri be azt, ami Európa érdeke, a jó viszonyt az oroszokkal.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!