Mi az ázsiai modell titka?

2017. március 20. 11:17

hllndr
Mandiner

A Nyugat egyik alapvető problémája, hogy kétfajta gazdaságpolitikai felfogást tart csak elfogadhatónak: egy baloldalit és egy szabadpiacit. De mit tanulhatunk az ázsiai modelltől?

hllndr írása

 

Régóta foglalkoztat, hogy hazánk tanulhatna-e valamit az ázsiai „kistigrisektől”. Joe Studwell How Asia Works című könyve nyújtja a téma egyik legérthetőbb összefoglalását.

Adva voltak szegény, elmaradott, alapvetően paraszti országok, ahol a falusi gazdálkodók, zsellérek mindig is az éhínség szélé tántorogtak. Az első számú feladat a mezőgazdaság fejlesztése volt − egyrészt, hogy a lakosság ellátása után exportra is fussa, mert ebből lehet az ipar fejlesztéséhez szükséges valutát beszerezni; másrészt, hogy a hatékonyabb termelési módszerek révén kevesebb ember tudja megművelni a földet, így legyen, aki az új gyárakban majd dolgozni fog.

A mezőgazdaság hatékonysága még csak nem is elsősorban a gépesítéstől függ, hanem a földmunkás motiváltságától. A földmunkás többnyire akkor motivált, ha övé a föld: nem cseléd, hanem gazda. Az első lépés tehát a földreform volt, elvenni a földesuraktól a földet és odaadni a parasztoknak. Mivel többnyire nem kommunista országokról volt szó, valamennyire próbálták a földesurakat kompenzálni, de jellemzősen sohasem volt erre elég pénz, így érthető, hogy a földesurak általában igyekeztek visszaszerezni a földjeiket. Igazság szerint ez gyakran nem is volt nehéz, hiszen a volt cselédeknek lövésük sem volt róla, hogyan lépjenek fel hirtelen gazdaként és üzletemberként, míg a földesuraknak a tudásuk is, a kapcsolatrendszerük is megvolt hozzá, hogy piaci manőverekkel sarokba szorítsák a botcsinálta konkurenciát.

A földreform tehát ott volt sikeres, ahol az állam létre tudott hozni egy, az új parasztságot kiszolgáló struktúrát: garantált árú terményfelvásárlókat, műtrágya-gyárakat, megfelelő hitelkondíciókat, hogy több család együtt meg tudjon venni egy traktort, és így tovább. A kommunista országokban gyakran egyszerűen csak megölték vagy elűzték a földesurakat, de ez nem volt annyira okos megoldás, mert azok (relatív) műveltségére és kapcsolatrendszerére az új iparnak szüksége lett volna. MacArthur tábornok járt el okosan Tajvanon: az új ipar részvényeivel kárpótolta a földesurakat, így érdekeltté téve őket, hogy kitanulják a dolgot.

*

Az első lépésben tehát előállt egy nagy létszámú szabad munkaerő, és a terményexportból némi kemény valuta is. Ezt tehát az ipar fejlesztésére lehetett fordítani. A fentiek alapján nem meglepő, hogy az új ipar bárói a földesúri rétegből kerültek ki, ez nem is baj, még mindig alkalmasabbak voltak rá, mint a parasztok. Az ipar fejlesztésére a legegyszerűbb megoldás a belföldi piac foglyul ejtése volt, védővámokkal vagy akár egyenes tiltással, hogy a hazai vállalkozóknak tartsák fenn a hazai piacot. Természetesen gyalázatos gagyit termeltek, hiszen tudásuk még nem volt, és bár világviszonylatban olcsón, azért a monopolhelyzet miatt az ázsiai paraszt pénztárcájához képest drágán termeltek. Jellemzően a ruhaiparral kezdtek, mert ez viszonylag egyszerű, és a foglyul ejtett hazai piacon mindig van rá kereslet.

A kényelmes monopolhelyzetért cserébe az ázsiai kormányok megkövetelték az iparbáróiktól, hogy szolgálják a nemzet stratégiai érdekeit: ruházzanak be, képezzenek ki sok munkást, hozzák létre akár maguk az infrastruktúrát, a kiszolgáló iparágakat, dolgozzanak be bérmunkába nyugati cégeknek és lényegében lopják el tőlük a know-howt.

A legfontosabb azonban, hogy rákényszerítették őket az exportfegyelemre. Ez a nagy külöbség. Lényegében ezt rontotta el a Szovjetunió vagy Argentína. Ha akár magán-, akár állami cégeknek az állam a hazai piacon monopolhelyzetet garantál, akkor belekényelmesednek a versenyhelyzet hiányába. Ezzel mi is tisztában voltunk a rendszerváltás idején, tudtuk, hogy csak a versenykényszerből lesz fejlődés; csak éppen bődületes ostobasággal ezt úgy oldottuk meg, hogy külföldi cégeket engedtünk be versenyezni a magyar piacon, ami a magyar cégek tönkremenetelét okozta. Ez a különbség Magyarország és Tajvan között: a sikeres ázsiai országok nem a saját piacukra engedtek be külföldi cégeket versenyezni, hanem a saját cégeiket zavarták ki versenyezni a világpiacra.

Nem arról van szó, hogy adott lett volna a termékeikre a kereslet, vagy cégeik ab ovo versenyképesek lettek volna. Erről szó sincs. Egyszerűen csak rákényszerítették a cégeiket az exportra: aki exportált, az annyi szubvenciót kapott, hogy veszteséggel is eladhatott, alámenve árban a minőségibb nyugati konkurenciának. Aki pedig nem exportált, az nem kapott támogatást, esetleg a hazai piacon is megvonták a kivételezett helyzetet tőle; és akkor nagyjából game over, a gépeit, munkásait átvette a sikeresebb − de szintúgy hazai! cég.

Az exportáló cégek pedig rájöttek, hogy ha vackot árulnak veszteséggel, akkor ugyan még mindig van nyereség a szubvenciókból − különben az egész nem működött volna , de mennyivel többet lehet keresni, ha esetleg olyasmit próbálnak meg árulni, ami a nyugati világ minőségi elvárásainak tényleg megfelel és van rá piaci igény! A vevők visszajelzéseiből, a konkurenciától, a versenyhelyzetből tehát szépen tanultak, egyre jobb termékeket állítottak elő, egyre hatékonyabb termeléssel. Jó eséllyel el is csábították egyik-másik kulcsembert a nyugati versenytársaktól.

Kialakult tehát a mai értelemben vett Samsung, Sony meg a többiek, akik már maguktól is meg tudtak állni a lábukon a világpiacon, és a szubvenciók csapját lassan el lehetett zárni.

*

A harmadik és talán legnehezebb kérdés a pénzügyi szektor volt. Szükség van rá, mert hitel nélkül nincs ipar, ezt már Széchenyi is tudta. De a nemzetközi pénzvilág még a nemzetközi ipari konkurenciánál is veszélyesebb. A szokásos megoldást alkalmazták: a hazai piacot fenntartották a hazai bankoknak, idegen bankok egyszerűen nem kaptak engedélyt és kész. De a pénzvilágban az a vicc, hogy a lokális fajta sem veszélytelen, rengeteg módon ártani tud egy országnak még a saját pénzügyi szektora is. Például uzsorakamattal és egyéb, a lakosság naivitását kihasználó konstrukciókkal (svájci frank, valaki?). Például olyan befektetésekkel, mint pl. kaszinót építeni Cipruson vagy luxusszállodát Dubajban, ami korrekt, nyereséges üzlet lehet, de a hazai gazdaságot nem segíti, csak kiviszi a tőkét az országból. Például haveroknak hitelezni, masszív korrupcióval, bedöntött projektekből kilopott milliárdokkal. A pénzügyi szektor százféle módon tud ártani egy nemzet gazdaságának, és lényegében csak egyféle módon tud segíteni, de az az egy elkerülhetetlenül fontos: finanszírozni azokat, akik az országban termelni akarnak.

Pontosan erre kényszerítették rá az ázsiai országok a bankjaikat. Akik produktív hazai beruházásokat finanszíroztak, azok állami szubvenciókat kaptak, akik nem, azok még az engedélyüket is elveszíthették.

Japán egy olyan különös modellt alakított ki, ahol egy-egy iparágon belül egy-egy kisebb bank kiszolgálja a vállalatok egy csoportját, és éppen ez a vállalatcsoport egyben a bank tulajdonosa is, azaz a vállalatok kb. a saját pénzüket hitelezik egymásnak a bankon keresztül. Amiből persze az is következik, hogy ezek a vállalatok nem igazán éles versenytársak... ha nem lenne a világpiaci verseny, a japán üzleti kultúra nagyon hajlamos lenne felosztani a belső piacot és utána békésen elmeditálgatni az állóvízben. Ezért fontos az export erőltetése, mert az export automatikusan versenyt jelent.

*

A Nyugat egyik alapvető problémája, hogy kétfajta gazdaságpolitikai felfogást tart csak elfogadhatónak, az egyik a szabadpiaci felfogás, a másik a szabad piac hangsúlyosan baloldali korrekciója, amelyik a piac intézményeit az egyenlőség, a szegénység felszámolása érdekében bírálja felül.

Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni a dolgot, akkor azt mondhatjuk, hogy a baloldali piackorrekció − a szociáldemokrácia fogyasztáscentrikus: lényegében azért avatkozik be, hogy a szegény, a rokkant, a sokgyerekes többet fogyaszthasson, mint azt különben tenné, akár szokványos javakból, akár olyan szolgáltatásokból, mint az oktatás vagy az egészségügy.

Az ázsiai tigrisek viszont olyan piaci beavatkozási rendszert hoztak létre, ahol a cél nem a fogyasztás, hanem termelés növelése. A belső fogyasztás szintjét szándékosan alacsonyan tartották, hogy az erőforrások inkább fejlesztésekre menjenek. A japán lakások nem csak a túlnépesedés miatt olyan kicsik: tudatos állami politika ez, hogy ne vásároljanak a japán emberek túl sok mindent, mert nem sok minden fér el a lakásban − inkább takarítsanak meg, és az így megtakarított pénzt a fenti banki modellen keresztül visszaforgassák a japán iparba.

A modell bizarr lehet innen nézve, mert a nyugati irodalomból, blogokból, újságokból tényleg csak a baloldal és a libertáriusok vitáját látjuk, Paul Krugman vs. mises.org − senki sem propagál nem baloldali-egyenlősítő-fogyasztási, hanem megtakarító-fejlesztő-termelő jellegű piaci beavatkozásokat.

Ha valaki a piaci fundamentalizmust kritizálja, szinte csak balról teszi, több segélyt, több állami egészségügyi szolgáltatást adna, még véletlenül sem állna elő olyan ázsiaias ötletekkel, hogy hadd áruljanak a hazai cégek versenytárs nélkül vackokat drágán, de cserébe szolgálják a nemzet stratégiai érdekeit, fejlesszék az infrastruktúrát, szerezzenek a világpiacon pozíciókat. Ha hazánkban a Fidesz ezzel állna elő, ugye az lenne az ellenzéki szöveg, hogy a stratégiai célok csak kamuk, és Orbán a cégvezető haverjai zsebét tömi a nép kárára... de a dolog Amerikában sem ismert. Vagy nem volt az eddig. Donald Trump az első olyan − általam ismert jobboldali amerikai politikus, aki nem piaci fundamentalista / libertárius, de nem is a ballib szocdem állam gondolatát veszi kölcsön, mint Bush „együttérző konzervativizmusa”, hanem beavatkozási stratégiája talán tényleg ázsiaiasan fejlesztő-termelő jellegű lesz.

*

Különös, de ennek az ázsiai modellnek nincs nyugati leíró elmélete. A szocdemek guruja Keynes, a libertáriusoké Hayek, de az ázsiai modellt maximum csak a developmental economics írja le − az meg klasszikusan az az eset, amit Nassim Taleb úgy foglalt össze, hogy ornitológusok próbálnák repülni tanítani a madarakat. Előbb volt a gyakorlat, utána az elmélet, nem fordítva. Erre a modellre nem épültek ennyire politikai identitásképző ideológiák, mint a Keynes-Hayek meccsre.

Aminek lehet köze ahhoz a tényhez, hogy az ázsiai országok nem igazán demokratikusak − van, amelyik egyáltalán nem az. Az igazság az, hogy ez a modell engedelmes populációt igényel, hiszen a belső fogyasztás visszafogása, az export és a fejlesztés pörgetése lényegében azt jelenti, hogy a melós sokat dolgozik, de csak szerényen gyarapodik. Dél-Koreában, ahol 35 évnyi kőkemény japán katonai megszállás tanította engedelmességre a munkásokat, kemény tüntetések, összecsapások zajlottak. Egy szerző egyszer úgy foglalta össze a kapitalizmus szöuli modelljét röviden: „könnygázszagú”. Magyaroknak, európaiaknak ezért nehéz megérteni, vagy éppen példaként állítani nekik ezt a modellt.

Az ázsiai modell számunkra nem importálható. De egyes elemei talán igen. A lényeg: Studwell azt mutatta be, hogy nem két opció van gazdasági berendezkedésre, hanem minimum három. A libertárius piaci fundamentalizmus és a baloldali, elosztó jellegű állami beavatkozás mellett az ázsiai modell fejlesztő-termelő állami beavatkozása a harmadik.

vissza a teljes nézetre