Ide veled, régi kardunk!

„Van virtuskodás ma is, próbálunk hinni magunkban, dicső múltból, mai hitekből erőt meríteni. Csak - én úgy érzem - ez valahogy nem az a kard, ami nekünk, magyaroknak kellene. Azt sem tudom, megvolt-e igazán valaha. (Elég a látlelethez, ha végigfutjuk e blog rávilágító tartalmait, érvelő kommentjeit...) 

Csak itt vagyok Áronnál megint. A Károli Gáspár Református Egyetem pszichológia szakos hallgatójánál. Hidegvér, koncentráció, elszántság, szellemesség. Hidegvér a küzdelem, a verseny szenvedélyében. Koncentráció - reális helyzetfelismerés és őszinte önismeret - a magával ragadó történésekben, előítéletek és »értékelések« ráhatásaiban. Elszántság a támadások, a körülmények ellenére. És szellemesség - az egyéni megoldásokat az adott és elfogadott szabályokon belül (!) szabadon engedő fantázia. Itt vagyok Áronnál és nálunk, magyaroknál. 

Csakhát ez a kard, ez nem mindenzsebbeli, gombranyíló bugylibicska. Nem is a saját belső, gyengécske erőinktől függő jedi-fénykard. S még nem is a kevés kiváltságoshoz egyedül méltó Excalibur. Bizony, a Lélek kardja kellene nekünk, véreim! Azé a Léleké, ami nem a félelemnek (a tétova-harcias, elveszett magát keresve harsánykodó identitáskrízisnek) a lelke, hanem az erő, a szeretet és a józanság Lelke.

Hogy Áron ismeri-e ezt a kardot, nem tudom. De hát itt már nem is róla vagy a londoni olimpiáról van szó...”