Azon vitáznak a Harvardon, hogy kell-e a valóságot tanítani a közgazdász hallgatóknak

Elveszett Einsteinek nyomában

Raj Chetty az esélyek egyenlőségét vizsgálja nem kizárólag elméleti alapokon, hanem komoly adatelemzésre építve. Egy korábbi kutatása szerint „hiába adunk pénzügyi ösztönzőket (támogatásokat és adócsökkentést) az innováció támogatására, ez nem pótolhatja a gyermekkori környezet hatását és valószínűleg nagyobb arányban lesznek a feltalálók között a jobb anyagi háttérrel rendelkező fiatalok. A családok támogatása ezért is különösen lényeges, mert annak tovagyűrűző hatásai lesznek az innovációk megszületésére, hiszen segítik, hogy a fiatalokban rejlő kreativitás kibontakozhasson.”

Chetty rámutatott, hogy a leggazdagabb egy százalékból származó gyermekeknek tízszer nagyobb esélyük van feltalálóvá válni, mint a mediánjövedelem alatti rétegekbe születetteknek. Eközben a gyermek magával hozott, genetikailag meghatározott képességei viszonylag keveset számítanak (ezt a korai gyermekkorban kitöltetett teszteken elért eredményekkel mérték) – számoltunk be a kutatásáról.

Másrészt, az válik nagy eséllyel feltalálóvá, aki gyermekkora során találkozik és szembesül az innovációkkal. Ha olyan környezetben vagy családban nevelkedik a gyermek, amely egy bizonyos technológiában magas innovációs rátával rendelkezik, akkor a gyermek is nagy valószínűséggel hoz létre új innovációkat ugyanezen a területen – állítja Chetty.

A közgazdaságtan egyik legfiatalabb sztárja arra is rámutatott, hogy egyre kevesebb amerikai gyereknek van esélye többre vinni, mint a szüleinek. Ezt a fizetésekben mérte és abszolút mobilitásnak nevezte. E mérce szerint míg

Hangsúlyozta, hogy a mobilitás térben is nagyon egyenlőtlenül oszlik el, ezért sikeresebbé válhatnak azok a gyerekek, akik a szüleikkel az alacsony mobilitást lehetővé tevő helyekről a több esélyt kínáló helyekre költöznek át az USA-ban. És minél fiatalabban költöznek a magasabb mobilitást lehetővé tevő térségekbe, annál nagyobb eséllyel válnak sikeresebb felnőtté.

Szellemi-pénzügyi tankönyvmonopólium

Chetty azért mutathatott rá újszerűen az amerikai társadalmat jellemző esélyegyenlőtlenségekre, mert nem az elméletet, hanem az adatot helyezte gondolkodásában az első helyre, szemben a korábban használt főáramú tankönyv szerzőjével, Gregory Mankiw közgazdásszal. Chetty-t ismertté is elsősorban újszerű és jelentős kutatási eredményei tették, nem pedig rendszeres médiaszereplései.

Mankiw volt már George Bush és Mitt Romney gazdasági tanácsadója is, tekintélyével jól sáfárkodva pedig mára elmondhatja, hogy a fél világ az ő bevezető közgazdasági tankönyvéből tanulja a közgazdaságtant – a helyi gazdasági adottságoktól teljesen függetlenül. A könyvből egyébként már 2015-ben eladtak egymilliót. (Mankiw mellett Martin Feldstein, Chetty korábbi mentora és Ronald Reagan egykori tanácsadója tartotta a Harvardon a bevezető közgazdaságtan kurzust.)

Mankiw nevét több vita is övezte a gazdasági közvéleményben. Sokak szerint közgazdasági kötetének irányultságát is minősíti, hogy miután rengeteget keresett a könyv hosszú éveken át való kiadásából, továbbra sem mondott le a jogdíjakról – miközben egyetemi oktatók és diákok sokasága került kellemetlen helyzetbe a 280 dolláros bevezető ár miatt. Jeff Dense, az Eastern Oregon University politikatudósa úgy vélekedett, hogy nem kellene diákok sokaságának az éhezés és a könyvvásárlás között döntenie. Dense maga is egy olyan oregoni bizottság tagja volt, amely a tananyagok költségeinek csökkentését igyekezett elérni – mert Amerikában 1978 és 2012 között az egyetemi tankönyvek ára 812 százalékkal nőtt (alább látható különböző termékek árának változása az USA-ban 1997 és 2017 között).

Mankiw tehát nem csak könyvében szól a gazdaságot alkotó racionális, önérdekkövető egyénekről, azzal és a piaci mechanizmus olykori könyörtelenségével már a nulladik leckében, a könyvesboltokban szembesíti az érdeklődőket. Vagy nem is annyira a szabad, hanem a manipulált piac működésével? A Portlandi Egyetem oktatója, Mike Paruszkiewicz szerint legalábbis a 280 dolláros ár leginkább az oligopolisztikus verseny eredménye lehet – olyan helyzeté, amikor a piacon kevés, egymástól függő, egymásra figyelő cég található, akik bizony összejátszhatnak egymással, hogy feljebb nyomják az árakat.

Mankiw szerencséje, hogy könyve alapvető tananyag lett, hiszen így több mint 40 millió dolláros jogdíjra tett szert 1998-as első kiadása óta. A professzor népszerű gazdasági blogot is ír, ahol persze ingyen publikál, de arra a kérdésre, hogy hajlandó lenne-e a jövőben a szabad hozzáférésű tankönyveket író oktatók népes közösségéhez tartozni, elutasítóan válaszolt. Pontosabban azzal kérdezett vissza, hogy hajlandó lenne-e bárki folytatni a munkáját, ha elvennék a fizetését. (Vajon fizetésről, vagy járadékról van szó?)

A tankönyvkiadók az elszabaduló amerikai árakat azzal indokolják, hogy egy tankönyv fejlesztéséhez akár 250 emberre is szükség van a szerzőktől a szerkesztőkön át a lektorokig és a tesztelésben közreműködő fókuszcsoportokig, így a költség fél és hárommillió dollár között mozog. 

Mankiw egyébként azzal érvel a borsos ár mellett, hogy szerinte a könyvekhez már online kiegészítő anyagok is járnak. Az olcsóbb, 132 dolláros hozzáférés „ára” pedig az, hogy a hallgató digitális formában kapja meg a könyvet, amihez 12 hónap múlva már nem fér hozzá, így nem tudja eladni más hallgatóknak.

Amikor a hallgatók nem a könyvek ára miatt panaszkodnak, akkor egyébként Mankiw professzor empátiája nem hagyja cserben őket –

Közgazdaságtan a felső egy százalék járadékaiért

Mankiw nem csak magát, hanem a társadalom leggazdagabb egy százalékát is védelmébe vette több alkalommal. Szerinte ők azok, akik a legnagyobb mértékben járulnak hozzá a gazdasági növekedéshez, akik igazán megdolgoztak a vagyonukért. Ez a gazdasági érvelés szokta hangoztatni, hogy kár lenne az önmagától tökéletes működésre képes szabad piacot káros állami szabályozásokkal akadályozni abban, hogy megadja az érdemeseknek azt, ami jár.

E nézettel szállt szembe a magyar származású és a Makronómnak exkluzív interjút adó közgazdász, John Komlós. Komlós a közelmúltban írta meg az emberarcú kapitalizmus krédóját, amelynek célja, hogy – miután a közgazdászok szerinte annyit ártottak a társadalomnak – végre megtanuljuk uralni a piacokat ahelyett, hogy azok uralnak minket. Így szerinte a kormány kötelessége, hogy mindenkinek munkát adjon, mert a munkanélküliségben semmi természetes nincs. Helikopterrel munkába járó bankárokról és a pénzügyi szektort büntetlenül bedöntő pénzemberekről is beszélt interjúnkban. Komlós egyébként maga is szembesült azzal, hogy a főáramú közgazdaságtan képviselői Chicagóban az adatokat ideológiávak helyettesítették, amikor történeteket találtak ki a gazdaságról – ő viszont épp abba az irányba indult el, mint Chetty és elkezdte a valós adatokra építeni kutatásait.

„Annak ellenére, hogy a chicagói egyetem közgazdasági tanszéke tele volt ideológusokkal, sikerült több olyan professzort találnom, akikkel együtt tudtam dolgozni úgy, hogy nem adtam fel az elveimet. Robert Fogeltől tanultam antropometriát. Tíz évvel később Nobel-díjas lett. Nem hagytam, hogy átmossák az agyam, inkább a saját módszereimen dolgoztam. Ez lett a közgazdaságtan és a humán biológia összeházasítása, azaz a humanisztikus közgazdaságtan. Csak azért voltam képes erre, mert megtanultam apámtól, hogyan kell megőriznie az embernek az erős, független, céltudatos személyiséget, kizárva a befolyásolási kísérleteket. Persze sokkal könnyebb életem lett volna, ha meg tudtam volna alkudni az épp hatalmon lévő ideológiákkal” – nyilatkozta.

Valós problémák, valós adatok alapján

A Mankiw-féle bevezető kötet és gondolatkör elsősorban a piacok hatékonysága mellett érvelő mesevilágot képviseli, azzal a félig kimondott céllal, hogy az idealisztikus utópiából érdemes kiindulni a tanulási folyamatban, amit majd a későbbi haladóbb szintű kurzusokkal lehet árnyalni. Felmerül viszont a kérdés, hogy mi történik, ha nincs következő kurzus – márpedig nagyon sok hallgatónak a bevezető közgazdaságtan az egyetlen találkozási pontja a gazdasági kérdésekkel. Vajon mennyire hasznos, ha az egyetlen találkozás alkalmával absztrakt kereslet-kínálati görbéket kell rajzolgatniuk?

Érdemesebb lehetne ezért inkább a való világ közgazdaságtanával kezdeni a gazdasági bevezetést, amelyre aztán később az ínyencek építhetnének egyre utópisztikusabb, matematizáltabb elméleteket. Vagy ha mindenképp megőriznénk a Mankiw-féle gondolatkört, akkor érdemes azzal párhuzamosan egy-egy ellentpontként szolgáló kötetet is olvasni – vélik egyre többen.

Történelmi vitáról van szó a közgazdászok között, ami arról szól, hogy

Előbbi esetben – ezt induktív logikának nevezzük – a világ jelenségeit, tényeit, adatait igyekszünk megérteni és abból következtetni valamiféle általános törvényre, elméletre. Utóbbi esetben – ezt deduktív logikának nevezzük – először inkább egy egyszerű elméletet találunk ki a világról, majd utána összevetjük azt a valós világ működésével és addig változtatjuk az elméletünket, míg egyre jobban illeszkedik majd a világ tapasztalataihoz. 

„Az előadásaim során egyre kevesebbet beszélek az elméletekről és egyre inkább az adatokra helyezem a hangsúlyt, hogy a diákok a készen kapott elméletek helyett a valós adatokat lássák először, amire saját maguk építhetnek. Az adatok jelentik a választ mindenre, amit csak tudni szeretnénk a gazdaság működéséről. Minden ott van előttünk, az adatokban” – árulta el a Makronómnak Louis-Philippe Rochon kanadai professzor, aki szerint ebben a neves magyar közgazdászt, Káldor Miklóst kellene követnünk.

Lehetséges, hogy egy paradigmaváltást látunk ma a közgazdaságtanban, amely az előző évszázadig absztrakt elmélkedésre kényszerült, a nagy adatok (big data) jelentette forradalommal viszont új lehetőséget kapott, hogy tesztelje is, amit korábban a világról vélt. A közgazdászok így Chetty szerint a jövőben egyre kevésbé a filozófusokhoz és egyre inkább az orvosokhoz hasonlítanak majd, akik kísérletek alapján mondják meg nekünk, hogy káros-e például a kávé az egészségünkre. 1983-ban Edward Leamer közgazdász még úgy fogalmazott, hogy „manapság alig veszi valaki komolyan az adatok elemzését". Ez változhat meg a közgazdaságtan 21. századi „hitelességi forradalmával”.

A másik oldalon ugyanakkor amellett érvelnek – például Russ Roberts, a népszerű EconTalk podcast házigazdája –, hogy

Szerinte túl sok az adatunk és elméletek kellenek, hogy eldönthessük, mely adatok fontosabbak, melyekre hallgassunk. Az adatelemzéssel foglalkozó közgazdászok jelentős részét Roberts nem tartja többre alkalmazott statisztikusnál.

Szabadpiaci vagy amerikai álom?

A big data korában egyre kellemetlenebbé válik megfeledkezni az adatokról, a közgazdasági kísérletezésben hívő Chetty ezért szintén a való világ adataihoz nyúlt, amikor létrehozta az új harvardi kurzus tananyagát 2019 szeptemberére. Ebben nem elméletekkel – azaz a gazdaságról szóló történetekkel – kezdik telezsúfolni a hallgatók tudatát, hanem inkább adatokat mutatnak nekik arról, merre tart Amerika, a történeteket pedig majd a hallgatók megalkotják maguk.

Megvizsgálják, hogy milyen különböző módszerek léteznek, amelyekkel elemezhetők az adatok, ráadásul a kurzus túlmutat az olykor évszázados múltú elméletek gyakoroltatásán, inkább a 2010-es évek eseményeit és eseteit tárja a hallgatók elé – többek között az egészségünk, az oktatásunk, a környezetünk vagy az életesélyeink terén. Az elméleti túlfejlettséget kerülni igyekszik és megelégszik azzal, ha megtalálja az okot és az okozatot.

Chetty kurzusa több szempontból is különbözik Mankiw kötetétől. Nem fél valós problémákat felvetni: taglalja, hogyan foszlottak szerte az amerikai középosztály álmai. Majd megmutatja, hogy milyen módszerekkel lehet megérteni a problémát és megoldásokat találni. Mindezt azért, mert ahogy elmondta,

Chetty szerint a főáramú közgazdasági elméletet nem kell kidobni, de általában túl nagy szerepet adunk annak, túlértékeljük és túlhasználjuk.

Chetty és szerzőtársai az interneten is elérhetővé teszik a következtetéseiket megalapozó adatokat, hogy mások esetleg más eredményekre juthassanak azok alapján. Így is történt: egyes kutatások például azt emelték ki az adataikat megvizsgálva, hogy az egyszülős családmodell a gyermekek mobilitásának elsődleges akadálya, mások viszont a szakszervezetek jótékony hatásai mellett kezdtek érvelni a szabadon elérhető adatokból. 

Míg Mankiw üzenete az, hogy nincs itt semmi látnivaló, a való világ sürgető problémáit pedig számos közgazdasági kurzust elvégezve lehetünk képesek elemezni, 

a közgazdaságtanba való bevezetésnek pedig korunk ezen valóságát kell a hallgatók elé tárnia. Chetty kurzusa nem csupán egy új tananyagot, hanem egy új modellt kínál a közgazdaságtant vonzóvá tenni igyekvő egyetemek számára, amely nem tartja hallgatóit éretlennek ahhoz, hogy egyből a legújabb kutatási eredményekkel ismerkedjenek meg.

A valóság megismerése pedig különösen fontos azokban az elit intézményekben, ahol a jövő gazdasági vezetőit képzik. Az amerikai politikai-üzleti élet például tele van harvardi közgazdászokkal, akik közül talán többen is osztják Mark Zuckerberg véleményét, aki egyszer azzal viccelődött, hogy a Harvardon rendre átaludta a közgazdasági előadásokat.

Az új generációnak kell kivezetnie minket a bajból

Ahogy a Vox rámutat, a „régi közgazdaságtan” úgy tartja, hogy ha a piacokat és az egyéni tulajdonjogokat a jog uralmával biztosítjuk, a gazdaságot alkotó egyének úgy viselkednek majd, hogy az optimális mennyiségű terméket és szolgáltatást állítsa elő a gazdaság. A szakszervezetek, a minimálbér vagy az adók viszont eltérítik a gazdaságot ettől az optimális állapottól. A cikk szerint Trump az adócsökkentéseket tekintve ortodox, de amikor a kereskedelempolitikában eltér az ortodox szabadpiaci nézetektől, akkor a régi közgazdaságtan hívei komolyan kritizálni kezdik.

– írja erről Binyamin Applebaum, a New York Times szerkesztőbizottságának tagja új könyvében. A Vox által „új közgazdaságtannak” nevezett irány már nem tekint legfelsőbb értékként a hatékonyságra és az ezt hirdető ortodox közgazdászok helyett az embereket kérdezi meg arról, milyen értékek szerint működjön a piac és a szabályozások. 

Az új megközelítés szembemegy a Nobel-díjas Robert Lucas állításával, aki úgy véli, hogy a jövedelem elosztásának kérdése a legveszélyesebb fenyegetés a közgazdaságtanra nézve, amely megmérgezi a tudományt. Az új irány képviselői szerint – ahogyan azt György László, az ELTE adjunktusa és az Innovációs és Technológiai Minisztérium államtitkára nemrég angolul is megjelent könyvében megfogalmazza – a gazdaságpolitika művészete az, hogy segítse az egyensúly létrejöttét hazai és külföldi tőke, munka- és tőkejövedelmek vagy épp az öt alapvető érték (biztonság, szabadság, rend, igazságosság és jólét) teljesülése között. Látható, hogy a hatékonyság ezen értékek között már nem szerepel, mert az cél helyett legfeljebb szakpolitikai szempont, eszköz lehet.

Ezzel szemben több hazai közgazdász komolyan ostorozza a gazdaságpolitikát és a magyar közfoglalkoztatási programokat, amiért azok rontották a gazdaság termelékenységi statisztikáit, hiszen sok esetben régóta nem dolgozó embereket illesztettek be a munkapiacra, akiknek többet kell tanulniuk a hatékonyabb munkavégzéshez.

„Az alacsony termelékenységű rétegekkel, tehát a vidékiekkel, öregekkel, analfabétákkal, meg akik tíz éve nem dolgoztak már, nem lehet termelékenységet növelni” – mondta Bod Péter Ákos egy budapesti konferencián és csak a többnyire akadémiai hátterű közönség derült kacajára utalva tette hozzá, hogy a vidékieket és az analfabétákat természetesen nem egy kategóriaként említette.  Jellemzően ortodox megközelítés a munkavállalók és a családok hosszú távú jólétnövekedése elé olyan elvont és sokféleképpen számítható mutatókat helyezni, mint a „termelékenység”. Különös, hogy Bod Péter Ákos a termelékenységi statisztikát kiemelt fontosságúként kezeli, miközben a gyors magyar GDP-növekedést már annyival kommentálta, hogy a GDP-növekedés csak egy mutatószám, ami nem jól írja le a gazdaság helyzetét – pedig valójában a termelékenység sem több, jobb, igazabb mutató, mint a GDP.

A magyar közmunkaprogramra adott közgazdász-reakciókat tekintve látható, hogy közgazdászaink jelentős része ismét lemaradt az újabb közgazdasági szemléletmód mögött. Chetty mellett ugyanis egyre több amerikai közgazdász meri kimondani, hogy a közgazdák tévedtek, amikor a gazdasági értelemben sérülékeny csoportok kormányzati támogatása ellen foglaltak állást.

Robert Skidelsky neves brit gazdaságtörténész a Makronómnak adott exkluzív interjúban elmondta, hogy a „munkahely-garancia” magyar modellje „nagyszerű, ami fantasztikus mértékben segítette a romákat, hogy beillessze őket a rendszerbe” és „a kritikusoktól csak azt halljuk, hogy Orbán megvesztegeti és megvásárolja a romákat. Pedig dehogy vásárolja meg. Végre valamilyen státuszt szereznek a társadalomban. Sok jó magyar gazdaságpolitikai megoldást látok, amit támogatnék. De nyugaton, Nagy-Britanniában és az USA-ban nem tudnék olyan véleményt publikálni, hogy Orbán gazdaságpolitikája jó, mert meg se hallgatnának.”

Chetty harvardi törekvése a közgazdaságtan megújítására meglepően sok tekintetben rímel az elmúlt évtized magyar gazdaságpolitikai megújulására – mindkettő az ortodox elméletek és gyakorlatok zsákutcájából keres kiutat.

A jogász a legnagyobb unortodox közgazdász

A Vox cikke felveti, hogy a jogász végzettségű Jerome Powell amerikai jegybankelnök maga is új megközelítést alkalmaz. Például az amerikai munkanélküliség több mint két éve az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed által természetesnek tartott szint alá süllyedt (amely már nem feltétlenül egyeztethető össze a stabil árszínvonallal), mégsem tűnik úgy, hogy az intézmény inflációtól tartva gyorsan emelné a kamatokat, ahogyan régen tette volna.

Sőt, Powell korábban úgy kommentálta e váltást, hogy

E szemlélet a költségvetési politikában is megjelenik, hiszen az új közgazdaságtan a megszorítással, mint válságkezelő eszközzel szemben is igen kritikus. Többek között épp Magyarország mutatta meg a nemzetközi pénzügyi szervezeteknek, hogy saját, új közteherviselésen alapuló politikája, a munkaerővel a pénzügyi szektor által okozott válságot megfizettetni igyekvő megszorító politikával szemben nem a görög úthoz vezet, hanem hosszabb távon megalapozhatja, hogy az ország növekedési éllovassá váljon.

(Címlapkép: Aspen Institute)