A szobor marad!

Földből kitépett gyökerek, szilánkosra tört gallyak, földhányások fogadják az embert, ha gyanútlanul letér az aszfaltról, és továbbdöcög autójával a semmibe vesző dűlőúton. Mintha tüzérségi tűz sepert volna végig a tájon: az ütött-kopott kőoszlop körül árkok, kráterek – a pusztítás felelősei meg közönyösen üldögélnek kisteherautójuk árnyékában, és szendvicsüket majszolják. Kezemben kamera, gyanakodva kérdik, ki küldött. Én küldtem magamat, mondom. Hogy teljesebb legyen a zűrzavar, borzas hajú fickó jelenik meg a színen, körberohan, megrugdossa az akácfagyökereket, pattogó utasításokat osztogat, majd visszaugrik kocsijába, és elporzik.

A szürke obeliszken kívül semmi nem utal arra, hogy a magyar történelem egyik meghatározó helyszínén járunk. A napsütésben remeg a levegő a látóhatárig terpeszkedő síkság fölött, vadkacsaraj evickél át fölöttünk, és a hamisítatlan alföldi tájképet csak a görögkeleti templom körvonalai törik meg a távolban. A közelben meg olyan építmény áll, amely hatásosan fokozza a fronthangulatot: a nyerstégla kocka teteje nyomtalanul eltűnt, nincsen sem ajtaja, sem ablaka – ez a domahídi vasúti megálló. Ha visszaugrunk háromszáz évet, akkor pedig történelmünk nagymajtényi állomása, II. Rákóczi Ferenc fejedelem kuruc serege itt rakta le a fegyvert 1711. április 27-én Károlyi Sándor vezetésével. Pontosabban esze ágában sem volt lerakni, csak hadizászlóit szúrta a földbe, majd teljes fegyverzetében szabadon és méltósággal távozhatott – nem éppen úgy, mint 1849-ben Világosnál a honvédhad.