Tágasság – száz éve született Mészöly Miklós

Van egy bekeretezett képem róla, Baranyai László írótól kaptam néhány évvel ezelőtt. A műhely falán lóg. Azért ott, mert nincs „rendes” dolgozószobám, pontosabban a műhely a dolgozószobám. Ahol viszont nincs fűtés. Most nyolc fok van itt, odakint esik a hó. Beöltöztem, megittam egy pohár tokaji furmintot. A havazás mélyén baglyok huhognak. Egyszóval ideálisak a körülmények ahhoz, hogy Mészöly Miklósra emlékezzem.

A képen szőlőtőkék között ballag lefelé, messzebb egy erdő csíkja, még messzebb a párában alig látszó szőlőhegyek. Szekszárdon készülhetett, a Porkoláb-völgy környékén, Mészöly életének – egyik – centrumában. Száz éve született Mészöly Miklós és most néhány napig nyilván sokfelé jelennek majd meg mindenféle írások róla. Ami rendjén is van, csak azt azért hozzá kell tenni, hogy úgy általában alig olvassák. Nem mintha másokat olyan nagyon sokan olvasnának.

Népszerű, sokak által olvasott szerzővé soha nem vált, de nem is válhatott. Ahhoz túlságosan sűrű volt az írói nyelve. Nem mintha nehezen olvasható lenne. Egyáltalán nem. Csak ez a szikár, pontos, tovább nem csiszolható hang semmiféle engedményt nem tett soha az olvasónak.

Amikor először olvastam Mészölyt, azonnal a hatása alá kerültem. Talán a Nyomozás című novellaciklusa lehetett az, valamikor a kilencvenes évek közepén. Ez a harmincoldalas, csodálatos szöveg, amelynél „tágasabbat” nemigen ismerek. A tágasság amúgy is Mészöly egyik kedves kifejezése. Egyik esszékötetének címe: A tágasság iskolája. Ez a tágasság az, ami Mészölyt a leginkább jellemezte. Az idő tágassága, a tér tágassága, a történelem tágassága. A Nyomozás időkezelésében mutatkozik meg talán a legszebben a mészölyi tágasság. Olykor évtizedek, esetleg évszázadok választják el egymástól az egymás után következő mondatokat, mégsem érezzük egy pillanatra sem, hogy ide-oda ugrálnánk az időben. Nincs ugrálás, csak hömpölygés van.

Mészöly mondataiban mindig benne van az „egész”, akármit is jelentsen ez. Mert tényleg nagyon nehéz lenne megfogalmazni, hogy mi is az egész. Annyit talán el lehet mondani róla, hogy

minden mondata mögött ezek az időbeli és térbeli távlatok húzódnak. A mészölyi mondat tartószerkezetének alapjait a római időkben rakták le, amikor Szekszárdot még Aliscának hívták. A Nyomozás elemi erővel hatott rám, éreztem, hogy ez valami más, valami olyasmi, ami lényegét tekintve túl van az irodalmon, inkább egyfajta természeti tünemény. Ahogy aztán elkezdtem búvárkodni az életművében, látnom kellett, hogy szinte minden írását átjárja ez az organikus látás, ami már nem is egészen emberi. Vagy nagyon is emberi, de olyan erővel és intenzitással emberi, ami ma már szinte ismeretlen az irodalomban. Mészölyben volt valami archaikus, kemény minőség, a figyelme egy természeti lény figyelme volt, egyszerre egy szarvasé, egy parlagi sasé és egy sokat látott férfié.

Regényei, a Saulus, Az atléta halála és a Film három markánsan különböző megközelítése ugyanannak a célnak vagy kérdésnek. Mi történik az emberrel, ha az élet határpontjaihoz ér, milyen döntéseket hoz, lehetnek-e döntései. Látszik-e Isten ezekről a határpontokról. Mészöly nem volt vallásos, miközben kizárólag a metafizikai kérdések foglalkoztatták. Úgy volt vallásos, ahogy a szlovén költő, Tomaz Salamun írja egyik versében: Vallásos vagyok, mint a szél vagy az olló. „Nem kell kőtáblára vésni – rajta van” – ahogy egyik naplóbejegyzésében írja. A világban eredendően ott rejtőző transzcendens tágasság izgatta, semmi más.

Szuggesztív írói nyelvét már pályájának legelején, a Vadvizek novelláiban megtalálta, aztán évtizedeken át csiszolta, sűrítette, ízekre szedte és újból összerakta ezt a nyelvet. Harcolt a második világháborúban, saját bevallása szerint embert is ölt. Amit egész hosszú életében cipelt magával, de igazán megírni sosem tudta.

Feleségével, a háborús pokol legmélyebb bugyrait megjárt Polcz Alaine-nel együtt valami olyasmit hagytak ránk, aminek a jelentőségével valószínűleg nem vagyunk igazán tisztában. Polcz Alaine a halállal foglalkozott egész életében, Mészöly a halálhoz vezető úttal. A kettő végül is ugyanaz. Mészöly azon kevés írónk egyike, aki a második világháborút követő évtizedeket egyenes gerinccel, kompromisszumok nélkül élte át. Semmi engedmény, semmi hajbókolás, semmi egyrészt vagy másrészt. Ilyen alkattal és szellemi berendezkedéssel sok jóra nem számíthatott.

Delejesen vonzotta a fiatalabb írókat, sokan keresték a társaságát. (Delejesen vonzotta a nőket is, de ez nem tartozik szorosan ide). Ennek ellenére tanítványa, követője nem nagyon akadt. Talán az egyetlen kivétel Nádas Péter, aki a maga módján szintén nagyívű pályát futott be.

Mészöly Miklós és Polcz Alaine

Mészöly haláláig Pannónia írója maradt. Bármiről is írt, a mélyebb rétegekben mindig látszanak a szőlőhegyek „szurdikjai”, a gemenci ártér, a tolnai dombvidék. Utolsó kisregényében, öregkori főművében, a Családáradásban ennek a mitikus Pannóniának állított megrendítő emléket. Ha Mészölyt olvasok, mindig úgy érzem, hogy rajta keresztül belelátok valami kollektív emlékezetbe, valami közösbe, amit csak igen felületesen hívhatunk történelemnek.

Ez már nem a történelem, sokkal inkább a jungi értelemben vett kollektív tudattalan. Mészöly tájai és alakjai szinte mitikusak, miközben az övénél pontosabb leírásokat és megfigyeléseket elvétve találni az irodalomban. Ha nagyon közelről figyelünk valamit, ha a legapróbb részletek mélyére ásunk, az Univerzum szerkezete tárul fel.

Egyszer, sok évvel ezelőtt egy Szekszárd fölötti présházban éjszakáztam. Kolbászt sütöttünk és száraz vörösbort ittunk a diófa alatt, a bozótosban róka járt. Mészölyről beszélgettünk és volt egy olyan pillanata az estének, amikor fizikailag éreztem a közelségét. Mintha a diófa törzsének repedéseiből hallgatott volna minket. Vagy mintha ő maga lett volna a diófa. Ami érzésem szerint nem is állt olyan távol az alkatától. Számára egy diófa ugyanolyan jelentőséggel bírt, mint egy ember. Azt hiszem, szívesen lett volna egy öreg, terebélyes diófa valahol a Porkoláb-völgyben. Ki tudja, talán az is volt.