Ki ölte meg Kennedyt?

„Kennedy fizikai megsemmisítése feltehetőleg azért vált elkerülhetetlenné a »nem létező« világerő számára, mert számos kényes ponton olyan kihívóan vette semmibe a »felsőbb akaratot« és hagyta teljesen figyelmen kívül az egyre határozottabb fegyelmező jelzéseket, hogy példát kellett statuálni.

Sorsa nem hasonlítható Nixonéhoz, mert Nixon engedelmes eszköze volt ennek a világerőnek, nem a világerő »karaktergyilkolta« le, hanem csupán hagyta, hogy egy uralmi szintű csetepatéban elbukjon. Vagyis Nixon csak egy ügyetlen pancser volt, aki saját magát hozta lehetetlen helyzetbe, és a világerő nem látott okot arra, hogy kimentse őt szorult helyzetéből. Kennedy viszont fékezhetetlen volt, sőt minél érhetőbb figyelmeztetéseket kapott, annál elszántabb lett,

Ráadásul testvérével, Robert Kennedy igazságügy-miniszterrel olyan tandemet alkottak, ahol ez a már-már ámokfutásszerű elszántság láncreakcióként tette megállíthatatlanná őket. Ezért amikor Robert öt évvel később szintén elindult az elnökválasztáson, vele szemben is a »preventív« likvidálást tartották az egyetlen lehetőségnek. Elismeréssel adózva a testvérpár bátorságának, azért csak feljön az emberben a régi vicc poénja, miszerint »nem vak az, csak vakmerő«.

nem látták vagy inkább nem akarták látni azt, hogy a minden addigi normát semmibe vevő provokatív lendületük ebben a formában csak a semmibe vezethet. Nem világos, hogy miben bíztak, miért nem látták, hogy a nemzetállami uralmi szint jogilag legitim akaratképző eszközeivel való fenyegetőzésük teljesen súlytalan ezzel a világerővel szemben, hogy nincs és nem is lehet olyan »fegyverük«, ami hatékony lehetne ebben az egyenlőtlen közdelemben.

Túlfeszült lényeglátók voltak, de nem volt világos elképzelésük arról, hogy mit is jelentene számukra a »győzelem«, vagyis tragikus haláluk a »lényeglátó realizmus« hiányának drámai megjelenítése volt. Minden tiszteletre méltó igyekezete ellenére az ifjú Robert Kennedy a mai Amerikában inkább csak egy szívszorító paródiája apja és nagybátyja tragikus sorsának. Narratívái és e narratívák naiv előadásmódja súlytalan kihívóvá teszik, úgy, hogy igazából nem kell intézményesen akadályozni, mert a családi nosztalgia szellemi tőkeként való felhasználásán kívül nincs más erőforrása, és ez sem az uralmi tér, sem a választók számára nem elégséges az induló lendülethez sem, a folytatásról már nem is beszélve.

Összefoglalva a lényeget, hatvan év elteltével semmivel nem vagyunk közelebb Kennedy likvidálásának megértéshez, mint bármikor voltunk. Márpedig világunk egyre vészjóslóbb kaotikus örvénylése nagyon fontossá tenné, hogy tanuljunk tragikus sorsából.”

***

Nyitókép: AFP