Ki volt a konzervativizmus atyja?

"Aki csak egy kicsit is tanult politikai eszmetörténetet, vagy legalább felületesen megismerkedett a konzervativizmus mint politikai ideológia történetével, az a fenti kérdésre kapásból ezt a választ adja. (Ami azt is jelenti, hogy ha a kedves olvasó nem ezt a választ adta, akkor még sok érdekes élmény várhat rá ilyen irányú tanulmányok során.) Pedig a kérdés nem mindig volt ilyen egyértelmű. Nemzedékek dolgoztak rajta, hogy kialakuljon az a hagyomány, amely már evidenciának tekinti a kérdésre adandó választ. Az alábbiakban egy olyan könyvet szeretnék bemutatni, amely pont arra a folyamatra kíváncsi, amely elvezetett addig a pillanatig, amikor Burke mint a konzervativizmus atyja, már kanonizálódott.  A könyv nem egyszerűen egy történeti figura rekonstrukciójára vállalkozik. Ahogy címe is utal rá, Burke hírnevének és megítélésének alakulását a modern brit konzervativizmus „kitalálásnak” kontextusában kívánja értelmezni: Edmund Burke and the Invention of Modern Conservatism, 1830–1914. An Intellectual History. A kitalálás szóval nyilván az Ernest Gellner társszerkesztésében megjelenő nevezetes könyvre, az Invention of Tradition-ra utal a szerző, s egyben a mellett a fogalomtörténeti nézőpont mellett kötelezi el magát, amely szerint hamis a hagyományt valami magától keletkező, természetesen (ha tetszik az intellektuális evolúció által irányított módon) kifejlődő dologként beállítani. Bár konzervatív nézőpontból ez a konstruktivista társadalomszemlélet számos ponton kritizálható, most nem ebbe az irányba szeretném kanyarítani a szót. Úgy gondolom ugyanis, hogy a politikai eszmetörténetben joggal keressük a hagyomány kialakulása mögött azokat a politikai és szellemi erőket, amelyeknek ilyen vagy olyan hatása, szerepe lehetett a történet kibontakozásában.  Egész pontosan: a politikai eszmetörténet egyik változata hangsúlyosan pont ezt veszi célba: azokat az erőket próbálja feltárni, amelyek eredőjeként egy-egy fogalom egy bizonyos utat bejár.

Amikor Burke-nek a konzervativizmus történetében elfoglalt helyét vizsgáljuk, akkor tulajdonképpen a jeles ír politikus-szerző nevére mint fogalomra, vagy egy másik metaforával élve, mint az intellektuális életben és/vagy a politikai diskurzusban használt brand-re kérdezünk rá. A szerző legfontosabb kiinduló módszertani előfeltevése szerint ehhez nem arra van szükség, hogy megállapítsuk, melyek a Burke-ség megkülönböztető jegyei (ide tartozhatnak például a társadalom és a politika organikus természetére, a történelmi hagyományok jelentőségére, a vallás, a tulajdon és a rend tiszteletére vonatkozó nézetek), majd ezek alapján keressünk elődöket és rokon lelkeket. Ezzel ugyanis a saját Burke értelmezésünket vetítenénk vissza a múltba. Helyesebb inkább, ha arra törekszünk, hogy megpróbáljuk megérteni, hogyan ábrázolták és elemezték szerzőnket korábban, és rákérdezzünk, mikor és miért következtek be változások ebben az értelmezési keretben. Például arra, hogyan lett az utilitarista, liberális szerzőből a reformista alkotmányozás mintaképe, vagy a tradicionalista, reakciós konzervativizmus példája. Ugyancsak eltekintünk az egyszerűség kedvéért a sajátságos amerikai, illetve a mind a brit, mind az amerikai fogadtatástól eltérő kontinentális hatástörténet elemzésétől.

Emily Jonest a politikatörténet és az eszmetörténet (intellectual history) érdekli, pontosabban ezek egymásba játszása. Elveti ugyanis azt a tézist is, hogy Burke már a konzervativizmus fogalmának kialakulása pillanatában, 1830 körül elismert atyja lett volna a mozgalomnak, mint ahogy azt a másik végletet is, hogy csak 1945 után alakult ki igazi kultusza. Ehelyett megpróbálja a politikatörténet nagy folyamataival párhuzamosan értelmezni recepciója fő állomásait, s az e pontokon adott értelmezésekben bekövetkező szignifikáns változásokat."