Csender Levente írása a Mandiner hetilapból
Utazom Székelyföld felé. A csomagtartó tele műanyag virággal meg mécsessel. Édesanyám bevásárolt, és kiadta az ukázt, hogy melyik csokrot melyik sírra kell tennem. Későn indultam el, későn érek Oroszhegyre. A határnál nagy a sor, felvennék már Romániát is a schengeni övezetbe, csak Hollandia dacoskodik. Ami vár rám, egy nagy üres ház és az a nyirkos őszi hideg.
A szomszédasszony, a kulcsok őrzője ír, hogy a villannyal valami történt, sötét van, de betett az asztalra egy gyertyát. Az nagyon jó lesz, mondom. Nemcsak a hideg ház vár, hanem még a sötét is. Az meg egyenesen passzol a halottak napjához, hogy egy szál gyertya világít az asztalon.
Begyújtok a kandallóba, és végigjárom a házat, végigjárom a múltat. Kitágul az idő és a tér. Megnyílik a holtak birodalma.
Azon az ágyon ülök, ahol meghalt nagyanyám, abban az ágyban alszom, ahol meghalt nagyapám,
és nem zavar.
Körülöttem az összes halottam, és jól vagyok velük. Lassan már csak azok maradnak. Meglátogatnak. Jó velük lenni a gyertyafénynél egy ilyen nyirkos őszi estén. Más nem jött a családból, én képviselem a messze szakadt családtagokat is. Azt mondják, jó a halottakkal jóban lenni.
Filmesek érkeznek hozzám három napra. Dokumentumfilm készül. Elmesélem nekik a havason a pásztorélet nehézségeit, a székely falu kemény, de szabályozott világát, bemegyünk Udvarhelyre is, ahol kisvárosi kulcsos gyerekként tengettem a mindennapjaim a kommunizmus sötét éveiben. Mi van még, mi nincs már, mi változott?
Elmegyünk a Béke utcába a blokkunkhoz. A második emeletről Berci bácsi a felesége válla mögül néz ki az ablakon. Kissé kísérteties, ahogy kinyitják az ablakot, megkérdezik, ki vagyok. Emlékeznek rám. Berci bácsi kopogott a fűtéscsövön, ha hangosak voltunk. Most nyugalom van. Nem laknak fölöttük gyerekek. Elbúcsúzunk. Becsukják az ablakot,
mintha visszacsuknák magukra a múltat.
Harminckettedik éve hagytam ott azt a vidéket. Harminckét éve kaptam írói muníciót, mert a legfontosabb emlékeim mégiscsak oda kötnek. Mára nagyrészt elmentek a novelláim hősei. Én meg időnként visszajárok ebbe a székely népballadai világba. Próbálom az elszakadt szálakat összebogozni, a rosszat jóvá tenni, mintha át lehetne írni a múltat. Jó volt még egyszer
végigpásztázni a gyermekkoromat a filmesekkel. Képekben is meglesz, amiről annyi novellát írtam. Dolguk végeztével felteszem a stábot Segesváron a Dacia expresszre. Egy percet áll a vonat, integetni már nem is marad időnk.