Az írás a Mandiner hetilap november 24-i számában jelent meg.
Hatvan éve szolgálja ki Közép-Európa országainak kőolajigényét a Barátság vezeték. A korabeli filmhíradókban könnyezve számoltak be a szovjet olaj sikeréről, a magyar mérnökök és munkáskezek valóban emberfeletti munkájáról. A világ leghosszabb, mintegy 5000 kilométeres vezetékének elemei szó szerint szövetségbe forrasztották a keleti blokk „baráti” országait.
Persze a Barátság elnevezés hamis, mint az egész szocializmus: nem voltunk mi országos cimborák a Szovjetunióval, nem is haveri alapon jöttek be 1956-ban. Mégis, as time goes by,
a Barátság vezeték megtalálta méltó helyét mindennapjainkban: az ellátásbiztonság garanciájává nemesült;
olyan infrastruktúrává, amit nem érhet baj. Ha esik, ha fúj, az olaj jön – karcolások nélkül vészelt át eddig mindent bolond világunkban.
Mint Kertész Mihály Oscar-díjas filmjében Casablanca a remény városa, amely a nácibarát Vichy-kormány fennhatósága alatt van, mégis otthont ad amerikainak, kommunistának, fekete bárzongoristának, pitiáner és nagystílű bűnözőknek egyaránt. A Barátság vezeték is ez volt eddig: magyarországi átadóépületénél, Fényeslitkénél például a földszinten az oroszok, az első emeleten a magyarok, a másodikon az ukránok dolgoznak egyetértésben. Ez az idill omolhat össze a múlt heti orosz rakétatámadás után.
Az Északi Áramlat felrobbantása után a Barátság jön? Térdre imához, Közép-Európa! Ezt nem ússzuk meg. Pedig lehetett tudni, hogy nem jó egy vezeték függésében élni, nem jó minden tojást egy kosárba tenni, mert ha egyet döccen, törik mind. De
a kényelem nagy úr: kedvező annak, aki a vezetéken van, és olcsó is. A legkisebb erőfeszítéssel működik. De ingyenebéd nincs: a kényelem árát valamikor valakinek meg kell fizetnie.
Lehet, hogy most jött el az idő? A gazdasági, de a hétköznapi életben is van megoldás az ilyen egyoldalú függésekből eredő kockázat csökkentésére, mégpedig a biztosítások piaca. Fizetjük szépen a díjakat, hogy ha beüt a váratlan, a kárunk részben ellentételezve legyen. Persze ellátásbiztonságra nem igazán lehetséges ilyen biztosítást kötni. A mi iparágunkban ezt diverzifikációval oldjuk meg. Érdemes mindig több vasat tartani a tűzben, és lehetőleg egymással versengő infrastruktúrákat kiépíteni.
Persze ez sok pénz és idő. Így épültek ki a közép-európai országokat összekötő földgázvezetékek, és így épült meg a Barátság alternatívája, az Adria vezeték. Hála Istennek, eddig nem kellett kizárólag az Adriára támaszkodni, mindig back-up volt a tengeri szállítás – de legalább van valami. Legyünk azért derűlátók: a Barátság vezeték újra működik, így megkönnyebbülhet sok
tízmillió közép-európai polgár.
A vezeték körüli bizonytalanságok pedig talán ráébresztik a régió országait, hogy a kelet–nyugati függés helyett észak–dél irányában orientálódjanak; ne kelet vagy nyugat felé, hanem egymás felé kacsintsanak.
Vigyázó szemünket Varsóra, Prágára, Pozsonyra, Budapestre, Belgrádra és Zágrábra vessük! Ne a másik kárára próbáljunk meg előnyt szerezni!
Sokfélék vagyunk, és jó szokás szerint fúrjuk is egymást, mégis: lehetnénk akár barátok is. Egymásra utalt, egymást segítő barátok. És akkor létrehozhatjuk az igazi barátságvezetékeket, amelyek érdemi szövetségbe forraszthatják a közép-európai népeket. Nincs más esélyünk ugyanis, csak az együttműködés. Ahogy ezt láttuk a Casablancában is. A cinikus Rick, a csalfa Ilsa, a korrupt (de nem kapzsi) főfelügyelő, a bűnöző Ugarte, a naiv kommunista – mind-mind jó és rossz egyszerre. Mégis ennek az ellentmondásos, de szerethető társaságnak az együttműködésére van szükség ahhoz, hogy Ilsa és Victor László sikeresen elmeneküljön a nácik elől. Mert a közös érdek is lehet alapja egy barátságnak, és egy barátság alkonya új barátságok kezdete is lehet. Louis, I think this is the beginning of a beautiful friendship.
A szerző a Mol elnök-vezérigazgatója.
Nyitókép: MTI/Koszticsák Szilárd